A szlovák kormány a földrengések dacára stabil. Legalábbis Robert Fico szerint. A valóság viszont kissé mást mutat. Bő öt hónappal a márciusi parlamenti választások után Európa egyik legfurcsább kormánykoalíciója négy összetevőből hirtelen háromra zsugorodott, és a kormányfő lázasan számolgat, mennyi az annyi.

Fél évnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: ebben az érdekházasságban csak az lehet elégedett, akinek a hozománya elég ahhoz, hogy diktálni/zsarolni tudjon. Robert Kaliňák örökös belügyminiszter nem is állta meg sokáig, hogy oda ne szúrja az ellenzéknek: tetszettek volna választásokat nyerni. Magyarán: mi nyertünk, tehát azt fogjuk csinálni, ami nekünk jólesik. (Például mi felügyeljük azt az ügyészségi kivizsgálást, ami ellenünk folyik, és a „mi emberünket” minden áron megvédjük.)

Több mint három éve tart a helyben topogás a végelgyengülés előtt álló oktatásügy körül Szlovákiában. Pontosabban: a nemzetiségi (értsd: magyar) iskolák „tizedelésének” tárgyában – mert értelemszerűen minket ez izgat elsősorban, bár szlovák alapiskolákat is érint, ám azok esetében  „csak” logisztikai problémáról van szó –, amire a hírhedt Čaplovič-féle törvény tette fel a koronát a szomorúan ismert osztálylétszámokkal. Ezek úgy lettek kötelezőek, hogy ugyan nagylelkűen megengedték az önkormányzatoknak, tartsák el az iskolát, de majd a minisztérium dönthet a létükről. Az osztálylétszámok gyalázatos ötletét azóta is mindenki úgy járta vagy kommunikálta körbe, hogy hosszú távú (komplex) megoldási javaslatot nem alakított ki . Az alkotmányellenes „reformot” azonban alapból azóta sem támadta meg senki, csak a toldozás-foldozás, ötletelés zajlik folyamatosan.

A mostani kormány aztán (amely programjában állítólag „összesimította” a négyesfogat prioritásainak kilencven százalékát) nekiveselkedett, és azt hitte, átvágta a gordiuszi csomót: nagy kegyesen javasolja, hogy érvényteleníti a minimális osztálylétszámra vonatkozó megkötést, maradhatnak tehát a kislétszámú osztályok. Alapfokon, alsó tagozaton. Aztán egyszercsak, honnan, honnan nem, kiderült, hogy az alapiskolás gyerekek képzése nem fejeződik be a negyedik osztályban. Hanem: van ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, sőt kilencedik is. Legalábbis a teljes szervezettségű alapiskolákban, amelyekben a létszámlimit megmaradt. Erre lép ismét a kormány. Jöhet a következő módosítás, amely várhatóan itt is eltörli azt a bizonyos alsó „plafont”.

Csakhogy, ezzel a sok ötleteléssel, tili-tolival igazából nem oldódik meg semmi. Mert az alapvető gond, az iskolák finanszírozása továbbra is megoldatlan marad.

Kérdés persze ezek után is akad:

1. Vajon mi alkotja a négyesfogat programjainak azt a bizonyos 4 x 90%-át (pártonként, vagyis összesen 360%-ot), ami a kormányprogramba bekerült, ha az oktatásügy igazi megreformálása, fenntarthatósága és átfogó rendezése ennyire újsütetű probléma lett? (Igaz, a matematikában a 360 fok visszatérést jelent az eredeti állapothoz, hiába tették meg a teljes kört.)
2. Melyik minisztérium berkeiből sarjad ki az oktatásügyet érintő legújabb megoldás ötlete? A közlekedési, vagy az egészségügyi minisztériumból? (Hogy aztán az ötletet az oktatási minisztérium lesöpörje az asztalról. Vagy csak egy ördögi színjáték része az egész?)
3. Ki súgja meg végre a kormánynak (amely azért van, hogy ismerje a problémát), hogy az egész iskolarendszer akkor lesz fenntartható, ha az állam biztosítja a finanszírozását?
4. Hosszú a választási időszak, vajon belefér-e a vége felé a középiskolák témája is? Vagy addig azok is kimúlhatnak?
5. A sok szakpolitikus ráébred-e végre, hogy az ún. fejpénz (a tanulók létszáma után fizetett normatív állami támogatás) köszönő viszonyban sincs a minőségi oktatással? Az csak az iskolák versenyeztetéséről szól. Pedig hát – sportnyelven folytatva – az oktatás nem úszóverseny.

Pillanatnyilag úgy fest az egész, mint amikor a beteget otthagyják a kórházi ágyon, és nem adnak neki gyógyszert. Gyógyuljon meg, ahogy tud. Mi megadtuk neki a lehetőséget, mondja a kormány. Ha nem gyógyul meg, majd az agyonterhelt önkormányzatokban találjuk meg a bűnbakot, mint már annyiszor az elmúlt években. Végső soron nincs új a nap alatt: idestova nyolc éve az állam pazarlását is nekik kellett „összetakarékoskodniuk”.

Őry Péter

 Kép: etrend

Tegnap óta feltehetjük a kérdést: ki képviseli a pozsonyi törvényhozásban a szlovákiai magyarok érdekeit? Milyen politikai értékrendet, közösségi érdekérvényesítést képviselnek azok a „honatyák”, akik a választási kampányban ilyen szlogenekkel dobálóztak: „A jellem dönt”? A napnál világosabbá vált, ki képviseli valójában a felvidéki magyarok – és a szlovákok – érdekeit. Az állampolgársági törvény módosítását ugyanis három tisztességes szlovák képviselő kezdeményezte: Ondrej Dostál, Martin Poliačik és Peter Osuský. A 150 tagú parlamentben 27-en szavazták meg, hogy módosuljon a diszkriminatív, alkotmányellenes (valójában magyarellenes) törvény. A Most-Híd magyar képviselői nem szavaztak. Kíváncsian várjuk, meddig ér a fantáziájuk, és milyen magyarázatokkal állnak elő ezek a „jellemes” emberek.

Lehet átkozódni és lehet hüledezni, de a tény attól még tény marad: a Most-Híd vegyespárt magyar képviselői szembefordultak a választóik akaratával. Nehezen képzelhető el ugyanis,  hogy közel százezer magyar azért adott volna mandátumot a híd-as képviselőknek, hogy összebútorozzanak a Szlovák Nemzeti Párttal, majd az első adandó alkalommal választóik, a szlovákiai magyarok ellen forduljanak. Mivel Szlovákiában (mint a parlamenti demokráciák többségében) a választott képviselők visszahívhatatlanok, ettől kezdve gyakorlatilag azt csinálnak a polgároktól kapott felhatalmazásukkal, amit csak akarnak.

A választások után, amikor a Híd koalícióra lépett Fico Smer-ével és a Szlovák Nemzeti Párttal, mindenki számára világossá vált, hogy Bugárék visszaéltek a bizalommal, és elárulták szavazóikat. Savanyú a szőlő? – kérdezhetnénk ironikusan. A helyzet azonban nem ironikus, sokkal inkább tragikus. Mert tragédia, hogy huszonhat évvel a rendszerváltás után olyan érvekkel lehet védeni a védhetetlent, mint a diktatúra idején. Akkor sokan úgy álltak be a kommunista pártba, hogy nem értenek ugyan egyet a rendszerrel, de ott kell lenniük a hatalomban. Ez az önámítás gyakorlatilag prostituálta a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség jókora tömegét. A politikai prostitúció tovább folytatódik a szabad világban is. Mert sokan azt hiszik: a szabadság egyenlő azzal, hogy mindent szabad.

A kérdés tehát nem is az, hogy kit vagy mit képviselnek a Híd magyarjai, mit követtek el tegnap, és mit várhatunk tőlük a következő hetekben-hónapokban, hanem az, hogy milyen mentális állapotban találtatik a felvidéki magyarság. Hogy van-e lejjebb? Hogy valóban mindent bevesz-e a gyomrunk?

Az egyik internetes közösségi oldalon valaki megjegyezte: ha az MKP-sok lettek volna ott, ők is hasonlóan cselekedtek volna. Üzenem az illetőnek: nem tettünk volna így.

Őry Péter

- fikció -

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2016. májusi vagy júniusi ülésén azon törvénymódosítási javaslatról tárgyal majd, mely a (cseh)szlovákiai németeket és magyarokat  kollektíve, háborús bűnösnek nyilvánító  beneši dekrétumok eltörlését hivatottak biztosítani. A beneši dekrétumokon kívül, a szlovákiai parlament 2007-ben elfogadott dekrétumokat megerősítő határozatát is törölni kívánja az ellenzéki javaslat.

Továbbá a német és magyar nemzetiségű lakosságtól is bocsánatot kíván kérni a képviselők azon csoportja, akik a kollektív bűnösség elvének elítélését nemcsak 1945-ig, hanem azt követően is alapvető emberjogi követelménynek tartották. Nézetük szerint, a zsidóság kollektív büntetésének elve a málenkij robot és a kényszerű kitelepítésekkel, valamint más az emberiség ellen elkövetett bűntettekkel együtt olyan elítélendő cselekedetek, melyeket minden lehetséges jogi és erkölcsi módszerrel ki kell „takarítani” a jogrendszerből és a közgondolkodásból.

A nemzeti tanács képviselői közül a sajtónak már jelezték a kormánypárti magyar képviselők, hogy bizony őket köti a kormánykoalíciós szerződés, és hát abban ugyebár erre nincs politikai akarat. Egyébként is mit zavarják a kormányzás mázsás terhei mellett őket azzal, hogy holmi kollektív bűnösségi üggyel foglalkozzanak, ők csak az extrémizmus és fajgyűlölet ellen lépnek fel, nézzék csak meg a több éve zajló kampányukat.

Tömören összefoglalva tehát, ha már nincs benne a kormányprogramban, akkor ugye nem szavazhatják meg, tehát inkább maradnak önkéntes alapon kollektíve háborús bűnösök, családostul, közösségestül és szőröstül-bőröstül, mert hát mégiscsak kormányon kell maradni, hiszen ott döntéshozatali tényezők lesznek – döntenek, de miről is?

Kedves olvasó, érti a fikcióm lényegét? Ön döntse el, milyen messze is vagyunk az alábbi fikció bekövetkezésétől, de mielőtt választ ad a kérdésre, nézze meg, milyen mélységű erkölcsi válságot vagy önmegtagadást igényel, ha mondjuk a „saját” kettős állampolgárságot tiltó törvény (azért mondjuk ki, a magyarok ellen kreált) módosításának javaslatát, alig két év után már „nem tudja” megszavazni az a képviselőcsoport, amely ezt kiemelt ügyeként kezelte.

Értem én, hogy a mondás szerint minden csoda három napig tart (és majd ezt is igyekeznek benyeltetni a tisztelt polgárral), de ne feledjük: ha egyszer gyermekünk születik, az mindig a miénk lesz és mellette mindig ki kell állnunk. Az állampolgársági törvénymódosítás „szülei” most nem ezt tették, ebben az összefüggésben saját gyereküket tagadták meg. Innen csak egy lépés lenne a fikcióban leírtak megtörténése, azaz csak az állampolgársági helyett kellene a beneši dekrétumok kérdését a „virtuális politikai képletbe helyezni”

Őry Péter

Az új szlovák kormány programja

Az új szlovák kormánykoalíció (Smer-SD–SNS–Most-Híd–Sieť) nyilvánosságra hozta a következő négy évre vonatkozó kormányprogramját. Bennünket a mintegy hetven oldalas dokumentumból természetesen elsősorban azok a célkitűzések érdekelnek, amelyek a Szlovákiában élő magyarság sorsát fogják befolyásolni a következő négy évben. Sok meglepetésre természetesen nem számítottunk.

Hiába keresnénk például a szlovákiai magyarokat traumatizáló, alkotmányellenes állampolgársági törvény módosításának szándékát, vagy a rosszemlékű és a szlovákiai magyarokat mai napig diszkrimináló Beneš-dekrétumok eltörlésének szándékát. Žák-Malina Hedvig ügyének Magyarországra történő „átpasszolása” sem nevezhető a szlovák jogállamiság győzelmének (ezt még az előző kormány igazságügy-minisztere lépte meg), hiszen az ügyet nem rendezték megnyugtatóan, és nem kértek bocsánatot a hölgytől a több mint tíz éve tartó zaklatásért. Zárójelben jegyzendő meg, hogy a kormány belügyminisztere ugyanaz a Robert Kaliňák, a kormányfő ugyanaz a Robert Fico, akik annak idején nyomás alá helyezték a nyomozó szerveket és az ügyészséget. Azt sem tudni, mi lesz a sorsa az MKP által összegyűjtött több mint 80 ezer szavazatnak, amely a népszavazásokról szóló törvény módosítására szólítja fel a kormányszerveket.

Kielemeznek bennünket?

A hivatalos nyelvhasználatunkkal kapcsolatban leszögezi a program, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken „elemzéseket fog végeztetni”, és ennek alapján feltételeket teremt a jövőben az érvényes törvény és jelenlegi gyakorlat összehangolására. Az elemzések helyett talán célszerűbb lenne a törvények megváltoztatásán gondolkodni – például a szlovákiai magyar szakmai és civil szervezetek aktív részvételével.

Egyébként is a kormányprogramban a nemzeti kisebbségekről szóló fejezet közel felét a roma lakosság felzárkóztatására vonatkozó elképzelések teszik ki, „hátrányos komunnák integrációja” címszó alatt. A romakérdés külön fejezetet érdemelt volna, mint ahogy a nemzetiségek is. A kettő összemosása a problémák elkendőzését és az őszinte megoldáskeresés hiányát tükrözi.

Hiába keresnénk a kormány programjában a dél-szlovákiai inrastruktúra fejlesztésének egyértelmű, számon kérhető beindítását. Hiányzik a prioritások közül a dél-szlovákiai gyorsforgalmi út megépítésének szándéka, pontosabban papíron ugyan szerepel. Pedig „a kormány kiemelt figyelmet fog fordítani a közlekedési infrastruktúra építésére és modernizálására azokban a régiókban, amelyek a legkevésbé fejlettek közé tartoznak, miután további fejlődésük egyik alapvető feltétele az úthálózat fejlesztése”. Ezek a prioritások a D1-es autópálya befejezése után léphetnek „tervezgetési fázisba”. Magyarán, az R2-es, R3-as, R4-es és az R7-es gyorsforgalmi utak megépülnek (beleértve a Pozsony–Komárom és Zólyom–Kassa vonalat is). Majd, egyszer. Négy év nagy idő, addig el lehet szöszmötölni a tervekkel. Pontos választ ugyanis hiába keresnénk arra a kérdésre, hogy mely útszakaszok építését fogja a közlekedésügyi tárca megkezdeni a déli régiókban, s hogy miből akarja azt finanszírozni.

A gazdaság vonatkozásában a program legfontosabb kitétele az ország régiói közti különbségek felszámolásának, a hátrányos helyzetű vidékek felzárkóztatásának  szándéka.  A kormány 2016-ban törvénnyel meghatározott határidőn belül jóváhagyja a legkevésbé fejlett járások felzárkózásának tervét, ami többek között az ide sorolt Losonci, Rimaszombati, Nagykürtösi, Rozsnyói és Tőketerebesi járásokat is érinti. A kormány tervezi a kedvezőtlen helyzetben lévő járások támogatási körének további bővítését. Hogy aztán miben merül ki ez a támogatás, nem tudni, de némi támponot adhat, hogy a jelenlegi kormánykoalíció három pártaj az elmúlt 10 évben is „irányított” az országot. Csak a margóra jegyezzük meg, hogy a leszakadott régiók felzárkóztatása pedig ama 10 évben is mindig kiemelt cél volt, de sajnos csak az is maradt…

Stratégia nélküli stratégia

Több mint sokatmondó a kormányprogramban Dél-Szlovákia vonatkozásában, hogy a stratégiai beruházásokkal mindössze két rövid, semmitmondó fejezet foglalkozik, ebben a fejezetben utalást sem találunk a régiók közti egyenetlenségek kiküszöbölésére, arra, hogyan képzeli el a kormány a leszakadt vidékekre irányuló stratégiai beruházások növelését. A munkanélküliség csökkentésére vonatkozó tervek elnagyoltak, s bár a program 100 000 új munkahely létrehozását vizionálja, arra nézvést semmi konkrétumot nem találunk – a már említett támogatásokon kívül –, hogy azok a régiók, ahol legmagasabb a munkanélküliségi arány, hogyan jelennek meg az ország fejlesztési térképén. Ha csak nem tekintjük ígéretnek az efféle homályos megfogalmazásokat: „A kormány támogatja azokat a gazdasági ágazatokat és régiókat, amelyek jellegüknél adódóan alkalmasak munkát adni a hosszú ideje munka nélkül levő polgárok számára.”

Kulturális „autonómia”

A nemzetiségi kultúra támogatását is új alapokra helyezné  a kormány: törvényt készít elő egy nemzetiségi kulturális alap létrehozására, amely rendszeres támogatást biztosítana  a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségek kulturális és művészeti tevékenységére. Ezt az egyik koalíciós párt (Most-Híd) nagy előszeretettel kommunikálja kulturális autonómiaként. Pedig csak arról van szó, hogy az eddigi támogatási rendszert bővítenék ki egy, az Audiovizuális és Művészeti Alap mintájára létrehozott alappal. Arról természetesen nem esik szó, hogy milyen szerv működtetné az alapot. A Híd egy ilyen törvény megszavazására már az előző kormányzás vége felé tett egy halvány kísérletet.

A kisebbségek támogatásának politikájával foglalkozó fejezet a kötelező körök (a nemzeti kisebbségek identitásának, nyelvének, kulturájának és hagyományainak megőrzése) mellett tartalmaz néhány konkrétumot is. Támogatja a nemzetiségek által lakott területeken a kisiskolák (magyar és szlovák tannyelvűek egyaránt) felmentését a kötelező kvótarendszer alól. Ezzel egyidejűleg támogatja az anyanyelvi alapiskolákat látogatók útiköltségéhez való hozzájárulást abban az esetben, amennyiben az adott településen nincs ilyen jellegű képzés. Csak a gyakorlat fogja megmutatni, miként értelmezhető a nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatásának fejlesztésére fordított támogatás növelése, ami szintén szerepel a programban. Némi előrelépést jelent, hogy a programba bekerült a szlovák nyelvtanítás módszertanának megváltoztatási szándéka a nemzetiségi iskolákban. Ez azonban még nem jelenti automatikusan a szlovák nyelv idegen nyelvi módszertannal történő oktatását, ami némileg csökkentené a magyar szülők vágyát, hogy szlovák iskolába írassák a gyermeküket, mondván, hogy csak ott tudnak megtanulni szlovákul.

Ami legnagyobb gond az oktatásüggyel, hogy a kormány nem tervezi a „fejpénzen” alapuló finanszírozás megváltoztatását. Ezzel tovább folyik majd az iskolák versenyzése a diákokért (pontosabban a szülőkért), ami nem minőséget, hanem továbbra is egyfajta kiszorítósdit eredményez. Ráadásul az oktatásügyet nem lehet pusztán önmagában, a társadalmi gondok egyéb szegmenseitől (egyes vidékek elnéptelenedése, munkanélküliség stb.) különválasztva kezelni. A fenntartó önkormányzatoknak azután is megoldhatatlan feladat lesz eltartani egy-egy kisiskolát, ha száz egyéb gondja marad, és nincs biztosítva a forrás. Ezen csak az önkormányzatok tehermentesítésével illetve az adórendszer gyökeres átlakításával lehetne elmozdulást remélni. A kormányprogramban ennek nem sok jelét látni.

Ami a  magyar vonatkozású részeket illeti, talán egyedül a külpolitika területén lelhetünk fel bíztató jeleket, mert a program kiemelt prioritásai között szerepel  a Visegrádi Négyek partnerségének az elmélyítése, pozíciójuk erősítése  az Európa Unión belül.

Talán legelképesztőbb fejezete a kormányprogramnak „Az extrémizmus elleni megelőzés” című fejezet. Ebből kiderül, hogy az oktatási minisztérium több figyelmet akar szentelni a rasszizmus, a xenofóbia és az extrémizmus megnyilvánulásainak megelőzésének. Abszolút téves a szélsőséges társadalmi jelenségek elleni „harcot” egy minisztérium kompetenciájává tenni. De ha már így van, a felülvizsgálatot talán az alapiskolás történelemkönyvek szellemiségének felülvizsgálatával kellene kezdeni. Az idegengyűlölet, a sovinizmus magjai ugyanis ott vannak elhintve. A hazugságoktól, féligazságoktól hemzsegő történelemszemlélet nem tud kialakítani egészséges nemzettudatot sem a szlovák sem a magyar diákok (utóbbiak szlovák tankönyvek lefordított verzióit használják). Némely tankönyvben a fasiszta Szlovák Államot úgy jellemzik, mint amely „ugyan rossz volt”, de a szlovákok jólétét eredményezte. A rendszerváltás előtti, kommunista rendszerről csak frázisok jelennek meg, a gyerekekben nem alakul ki a diktatúráról semmilyen kép. A kisebbségi oktatást érintő tankönyvekről is esik említés, de nagyon homályosan. Nem derül ki belőle, hogy bővül-e a használható tankönyvek köre, vagy – a régi gyakorlatot felmelegítve – valamely SNS-közeli tankönyvkiadó nyer újabb pályázatokat.

Újratöltött ötletek

Találunk viszont bőven olyan passzusokat a kormányprogramban, amelyek régi ötletek és ígéretek leporolását tálalják, mint például a Nemzeti Futballstadion megépítése, amelyre a Fico-kormány még 2012-ben kötelezettséget vállalt. Az egykori Slovan-stadion helyén azóta is egy óriási gödör éktelenkedik. A leporolt témák közt szerepel például a mohi atomerőmű 3. és 4. blokkjának megépítése, amelyet Fico kormánya már 2006-ban támogatott. Tíz évvel később ismét azt ígéri, hogy megteremti a feltételeit az építésnek. Ugyancsak régi, 2006-os téma az államigazgatás informatikai átalakítása. Időközben elköltöttek 900 millió eurót, hogy most újra megfogalmazhassák ugyanazokat a terveket. Hasonló a helyzet az egészségügy eHealth (elektronizált egészségügy) fejezetével, amit 2012-ben ígértek beindítani. Most 2017-re ígérik ugyanezt. A bíróságok lassúságának megszüntetését ugyancsak 2006-ban ígérte Fico kormánya, majd 2012-ben megismételte ugyanazt. A szlovákiai bíróságok az Európai Unióban azóta is a leglassúbbak közé tartoznak. Az új kormányprogram ismét megígéri a javulást. Akárcsak a vagyoni eredetvizsgálást, amit 2002 óta folyamatosan készítgetnek. Az ország hadseregének modernizációját is 2012-ben ígérte meg Robert Fico akkori kormányfő, azzal, hogy lecserélik a régi szovjet fegyvereket.

Az egész kormányprogramból azt érezni ki, hogy a különböző értékrendet és politikai célokat képviselő pártok „felparcellázták” egymás közt az egész társadalmat. Hogy ezt meddig lehet egyensúlyban tartani, nagy kérdés.

Őry Péter

Az mondja az ország törvényhozásának újdonsült – és már cukisodott – nemzeti elnöke: egyetért azzal, hogy a kisebbségek a kulturális támogatások felhasználásáról maguk döntsenek – „persze az állam által megadott szabályok szerint”. S egy cukis tiszteletkör után még azt is hozzáteszi: „a kisebbségek nem léphetnek túl egy bizonyos határt”.

Hát ilyen az, amikor a nemzeti kutyus azt álmodja, hogy már szalonna… Mert a határ: az határ. Egy többségi mindig több, mint egy kisebbségi. Valahogy így: „ha a szlovák a hivatalos nyelv, akkor mondjuk egy legfelsőbb bírósági döntés esetében nem kérheti valaki Dunaszerdahelyen, hogy magyarul állítsák ki neki a dokumentumot.” Hogy miért? „Azért, mert a jogi érintkezésben minden szónak jelentősége van, ezért nagyon fontos, hogy az, aki a dokumentumot kiadja, ugyanazon a nyelven írja meg, amelyiken az érintetett olvasni fogja. Ez pedig a hivatalos szlovák nyelv.” S hogy ne csúsztassak.

A törvényhozás nemzeti elnöke – amúgy jogvégzett ember – azt megengedi, hogy az „államigazgatás egyes területein” használni lehessen egyéb nyelveket is, „de csak egy bizonyos határig”. Mert ahhoz ragaszkodik, hogy: „A kétnyelvűség nem mehet az államnyelv rovására”. A nyomaték kedvéért még fejtegetni kezdi, micsoda szörnyűség lenne, ha egy többségi például nem tudná Dunaszerdahelyen az anyanyelvén – államnyelven! – elintézni a hivatalos ügyeit. Meg hogy milyen felháborító, hogy a boltban a pénztáros nem tud szlovákul beszélni a szlovák vásárlóval.  Cukisodás ide vagy oda, ez pontosan úgy hangzik, ahogyan pártelnök elődei példálóztak. (Már csak a görbe lábunk hiányzik.)

Meglehet, ettől a kisebbségbarát érvrendszertől Dankó Pista is megfordulna a sírjában. Főleg ha tudná, hogy a jogvégzett – névrokon – pártelnök a szlovákiai törvényalkotás első számú őreinek egyike: a parlament feje, akinek ugyebár illene ismernie a szlovákiai jogrendet annyira, hogy ne a bírósági nyelvhasználattal érveljen, amikor a kétnyelvűség ellen ágál.

A hatályos törvények szerint ugyanis egyedül a bíróságokon nincs nyelvhasználati küszöb előírva a kisebbségeknek. Ha a nem szlovák anyanyelvű ügyfél úgy kívánja, kirendelt hiteles bírósági tolmácson keresztül kommunikálhat az egyesbíróval és a bírói tanáccsal – az anyanyelvén. A hivatalból kirendelt tolmács köteles oda-vissza fordítani neki, az ítéletet is a kihirdetésekor. Besztercebányán, Késmárkon, Zsolnán is.

Egy jogállamban mindenképpen. És hát ugye nem is oly régen arra is volt példa, hogy egy – történetesen többségi – ügyvéd a hatályos jogszabályokkal élve magyar nyelvű fordítást kért ügyfele tíz éve húzódó peres ügyének aktáiból, merthogy a hamis tanúzással gyanúsított hölgy a minősíthetetlen zaklatások miatt időközben állampolgárságot váltott és külföldre távozott…

Hogy nemzetiéknél csak az arculatot fazonírozták cukibbra, mint korábban volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Andrej Danko azt sem tudja: Dunaszerdahelyen nincs legfelsőbb bíróság. Járási székhelyen járásbíróság van. A legfelsőbb Pozsonyban trónol, s csak elvétve szokta maga elé citálni a peres ügyek érintettjeit, mert többszintű ítélet aktáinak felülvizsgálatával foglalatoskodik általában…

Őry Péter

Sokat foglalkoztunk a témával, és Pro Civis polgári társulásunk az utóbbi időben konkrét elemzésekkel szemléltette, hogy Szlovákia déli, magyarok lakta régióit milyen mostohán kezeli a mindenkori szlovák állam. A „mindenkori” jelző azért fontos, mert kormányoktól független az a több évtizedes folyamat, amely ellehetetlenítette a szlovákiai magyar közösséget. A szlovákiai magyarság fogyásához, elvándorlásához és asszimilációjához döntő mértékben járul hozzá a beruházások elmaradása, az infrastruktúra fejletlensége, és az anyanyelvi jogok megoldatlansága. Magyarán: azért fogyunk, mert gazdasági és nyelvi-kulturális presszió alatt élünk.

Ebből a helyzetből csak az önigazgatás megvalósulásával lehet kitörni. A nemzeti és etnikai kisebbségek önigazgatási törekvéseit azonban Szlovákiában értetlenséggel fogadja a többségi nemzet, támadásnak tartja, és az ország integritásának szétveréseként értelmezi. Pedig az elégedett, nyelvi és gazdasági jogaiban, identitásában kiteljesedő közösség a társadalmi béke záloga. Példa erre a Dél-Tirolban 1972-ben megvalósult autonómia. Bolzano autonóm megye a legjobb példája annak, hogyan lehet kisebbségben megmaradni és kiteljesedni, úgy, hogy  mindez a többségnek is hasznára válik. Dél-Tirolban hivatalos nyelv mind az olasz, mind a német, emellett egyes településeken a ladin nyelv is hivatalosnak számít.

Az év elején Arno Kompatscher úrhoz, Dél-Tirol kormányzójához fordultunk, foglalja össze röviden, miért sikeres a dél-tiroli modell? A válasz nem sokáig váratott magára.

A dél-tiroli osztrák kisebbség 1972 óta él autonómiában, ami lehetővé tette számára, hogy megőrizze a német ajkú és a ladin kisebbség nyelvét és kultúráját a régióban. Mindezt anélkül,  hogy korlátoznák vagy veszélyeztetnék az olasz ajkú többségi lakosok kulturális érdekeit.

Mit eredményezett az ottani autonómia? Hozzájárult a társadalmi béke fenntartásához a régióban, ami az etnikai arányosság elvének is köszönhető. Az etnikai arányosság elve értelmében a fontos erőforrások, mint például a közigazgatásban betöltendő állások, kulturális támogatások, szociális lakhatási lehetőségek és támogatások a lakosság nemzetiségi eloszlásának megfelelően kerülnek kiosztásra. Ugyanez érvényes az egyetemi szervek összetételére is.

A jogi és a politikai eszközök, karöltve a Dél-Tirolban működő intézményes többnyelvűséggel, lényegesen hozzájárulnak a régió minden lakosát érintő gazdasági felvirágzáshoz, beleértve az olasz anyanyelvű többségi lakosokét is. A Dél-tiroli tartomány lenyűgözően magas GDP-vel (bruttó hazai termék) és átlagon felüli foglalkoztatottsággal büszkélkedhet. Ez utóbbi annak is köszönhető, hogy a többnyelvűségen alapuló állások nehezen vihetőek külföldre, illetve más régiókba. Míg a kisebbségvédelem növelte a tartomány gazdasági erejét, a kialakult gazdasági szerkezet védelmet biztosít a kivándorlás ellen, ezzel is hozzájárulva a kisebbségek megmaradásához.

Amit olykor a dél-szlovákiai magyar politikum sem ismer fel, annak lényegét az alábbiakban fejti ki Kompatscher úr: „Az új autonómia statútum értelmében Dél-Tirol részesedik a területén befizetett állami adók 9/10-éből, valamint a helyi jövedelmi adóból. Ezeket a kulcsfontosságú adókat a régióban fektetjük be, figyelembe véve az igényeket. Mindez nagyban befolyásolja a terület gazdasági fejlődését.”

A statútum 8-as cikkelye taglalja a kisebbségi jogok és a gazdasági feltételek kapcsolatát:

„A Bolzano autonóm tartományban élő németajkú lakosok teljesen egyenjogúak az olaszajkú lakosokkal (…) hogy megóvjuk a németajkú lakosok etnikai sajátosságait, valamint kulturális és gazdasági fejlődését. Ezek a jogkörök lehetővé tették a német és a ladin kisebbség kulturális és gazdasági megóvását Dél-Tirolban. A várostervezés, a vidék védelme, kisiparos tevékenységek, közösségi forrásokból támogatott lakhatás, közútkezelés, turizmus, mezőgazdaság és a szakmai képzések területén gyakorolt jogkörök hatékonynak bizonyultak.”

Napjainkban Dél-Tirol gazdasága főleg a mezőgazdaságra és a turizmusra épül, amely virágzik. Európai összehasonlításban az egyik legalacsonyabb, Olaszországban pedig abszolút a legalacsonyabb a munkanélküliség. „Nem kevésbé virágzó a régió kulturális élete: egy tandíjmentes egyetem, az EURAC kutatóintézet, több diplomával vagy oklevéllel végződő szakképzési lehetőség, főiskolák és akadémiák, a társadalom különböző ágazataiban munkálkodó civil szervezetek jellemzik.”

A fenti példa ösztönzést kellene hogy adjon számunkra, dél-szlovákiai magyarok számára is. Gondoljunk bele: az olaszországi Dél-Tirol, a svédek lakta Åland-szigetek, a spanyolországi Baszkföld vagy Katalónia az adott országok legfejlettebb régióinak számítanak! Vagyis az önigazgatás szinte törvényszerűen felvirágzást jelent. Mi, Dél-Szolvákiában élő magyarok, szlovákok, romák, miért elégszünk meg a sorsunkkal, a szegénységgel, és azzal, hogy az ország legfejletlenebb régiói között vagyunk, s ha valamiben vezetjük a statisztikát, az a munkanélküliség?! Gazdasági lehetőségeink, adottságaink nem erre predesztinálnak bennünket. 

Őry Péter

Becsület, jellem, tisztesség, adott szó.

Az első három az embert minősíti. Úgy feszül rajta, mint a kabát, és első látásra megismerszik a viselője. Érvényes ez a negyedik fogalomra is, de ehhez legalább két ember kell, és az időnek kell igazolnia. A régiek évtizedekig nem használták annyiszor, ahányszor napjainkban öles betűkkel ordított ránk az óriáspalakátokon, hogy aztán pillanatok alatt hatványozottan elrongyolódjék és devalválódjék. Gyanús, sunyi terveket és kacskaringós szándékokat leplezett a polgár előtt, aki vagy elhitte, vagy nem. Mármint hogy létezik még ilyen.

Az adott szó valamikor annyit jelentett (és sokaknál jelent ma is), hogy ha két ember megegyezett valamiben, azt be is tartotta. Ha két gazda megbeszélte, hogy nem szántja bele a maga barázdáját a szomszéd parcellájába, akkor az úgy is volt. Ha egyik eladta a borját a másiknak, nem kellett papír, szerződés, tanúk. Se körpecsét, se közjegyző. A kézfogás többet ért, mint tucatnyi nyugta meg elismervény.

Az „úri becsületszó” nem csak az Andrássy úton volt divatban, s nem csak cilinderes emberek között dívott. Társadalmi osztálytól függetlenül volt kötelező érvényű. Mit kezdjünk most már a szószegőkkel? Akik ráadásul nem a szomszédot, barátot, ismerőst verik át, hanem emberek tömegeit az ígéreteikkel?

Amelyekről ráadásul már az ígéret kimondása, mi több, már a megfogalmazás, a születés pillanatában tudják, hogy érvénytelen lesz, hogy megszegik? Mihez kezdjünk az olyan politikusokkal, akik a csillagokat is lehazudják az égről, csak hogy megszerezzék a hatalom egy szeletét, majd azt mondják, mindezt a mi érdekünkben, a közösség, a társadalmi béke iránti „elkötelezettségük okán tették?

Mindez azért is érdekes, mert évszázadok óta érvényes az ún. társadalmi szerződés megfogalmazása. Thomas Hobbes, John Locke, Jean-Jacques Rousseau és David Hume elmélete a középiskolák tananyaga, melynek lényege: Ha a nép, a társadalom vezetői visszaélnek a rájuk ruházott hatalommal, jogukban áll, sőt kötelességük felbontani ezt a megállapodást, és új vezetőket választani. Ezek a gondolkodók természetesen a monarchiák, rabszolgaság, elnyomás minbenlétéről értekeztek, illetve az emberi szabadság legitimitását keresték. Nem foglalkoztak az olyan kifinomult „uralkodási módszerekkel”, mint a demokráciák leple alatt felnőtt hazugság, füllentés, szószegés. Ezek a praktikák napjainkra váltak a politika kifinomult módszereivé.

Kényes dolog az adott szó. Egy pillanat alatt füstté, köddé tud válni.

Kimondója pedig hiteltelenné.

Őry Péter

Hadiállapothoz hasonlította az egyik kereszténydemokrata EP-képviselő a mai (március 22-ei) brüsszeli helyzetet. Reggel óta nekem is az járt a fejemben: háború van Európában. Véletlen-e, hogy épp a nagyhétre, a keresztény világ legnagyobb ünnepének nyitányára időzítették ezt a merényletet?

A párizsit, a november13-ait keresztény ünneppel még nem hoztuk kapcsolatba. Pedig hát függetlenül attól, hogy Európánk gazdagabb és nagyobb fele már nem kér keresztény gyökereiből, halottak napjától egyetlen karácsonyi vásárrá változik át és ajándékkereső hisztériában él, amit egy más világból jött, más valláson szocializálódott ember nem igen tud megérteni. Szezonja van a karácsonynak, vélhették, amikor ezt az ünnepi forgatagot s magát az ünnepet akarták barbár módon örömtelenné, keservessé tenni. Sikerült. Ahogyan most is hosszú árnyék vetül majd húsvét szent ünnepére. A háború ordas árnyéka.

Különös, szokatlan fajta ez a háború, csak még nem akarjuk elhinni, beismerni – vagy: felismerni. Frontvonala nincs. Hátországban folynak a támadások, folyik az ártatlan, jóhiszemű emberek válogatás nélküli gyilkolása. S egyre közelebb jön egyenként is mindegyikünkhöz. Hadüzenet nélküli háborúban állunk valakikkel, akiket nem igazán ismerünk, akikről nem tudjuk, kicsodák, s azt sem: a romboláson és gyilkoláson kívül van-e más tervük is, tudnának-e jobb világot csinálni annál, amit mi, európaiak építettünk.

Jelképes értékű, hogy most már európai közösségünk központja vált célponttá; talán hogy mind a 28 tagállam érintetté váljon, hiszen a képviselői ott élnek, ott dolgoznak, húsvétra készülődve a repterekre készülnek, mert hazafelé indulnának… Jelzésértékű, hogy a barbár gyilkolás, halottak tucatjai és sebesültek százai láttán mi, európaiak csak a döbbenetnek, a sokknak tudunk hangot adni. Hányadszor is?

Védekezni sem tudunk már. Hazánk, Európa biztonságáról teljesen megfeledkeztünk, s minél nagyobb, nyomasztóbb a baj, fenyegetőbb a veszély, annál hangosabban ismételgetjük: válogatás nélkül be kell engednünk, be kell fogadunk mindenkit, aki ide indult, s jöjjön, aminek jönnie kell. Tétlenül nézzük, ahogyan saját – békeidőkre írt – leghatékonyabb fegyverünket, az „egyetemes emberi jogokat” fordítják ellenünk orvgyilkosok – sikerrel. A keresztény alapokat elfelejtő Európa, mely nem védi mindennél erőteljesebben saját gyengébbjeinek életét és érdekeit, most sem eszmél. A bűnözők emberi jogait többre becsüli a jóhiszemű ártatlanokénál. Egy-két elkövetőt hajszol, amikor hadseregként felépített erős szervezettel áll szemben, melynek felszámolása érdekében nem tesz semmit. Csak megdöbbenni tud, csak sokkolják az események.

Ránk férne, európaiakra egy rendes megvilágosodás, mert miközben egy új európai birodalom kiépítésének álmait szövögetjük, arról szót sem ejtünk, létezik-e még olyan érték számunkra, melyért az életünket áldozni is érdemes. Húsvét közeleg. A feltámadás misztériumának végiggondolása talán segíthetne bennünket abban is, hogy a körülöttünk zajló jelenségeket tisztábban lássuk. Európára is ráférne egy rendes feltámadás.

Őry Péter

Az ember életében sokszor lépked lépcsőkön. Lépcsőkön halad közösségünk is, hiszen felfelé (vagy lefelé?) halad.

A lépcsőknek több típusa van, persze attól függően, honnan is nézzük. Van, ami felfele vezet és van, ami a mélybe. Léteznek még természetesen mozgólépcsők is, melyek fel és le is vezethetnek, de abban eltérnek a klasszikus lépcsőktől, hogy gyorsabban szállítják a rajtuk állókat.  

A társadalomban is lehetnek lépcsők, melyek az adott közösséget felfele vagy lefele viszik. A kisebbségben elő közösségek esetében ugyancsak megfontolandó, hogy melyik lépcsősoron és milyen irányba indulunk el. Történt pár éve, hogy egy közös lépcsősor kettévált, és az egyik mozgólépcső lett.  Először úgy tűnt, a mozgólépcső a nyerőbb, de ma már ez nem ennyire egyértelmű. Hogy miért is van így? Mert lehet, kiderül, hogy a nem ugyanoda vezet, mint régimódi klasszikus lépcső, amit bizony – akár lihegve és fújtatva - kell megmásznunk.

Míg mi a saját lihegésünkkel voltunk elfoglalva, elsiklottunk azon tény felett is, hogy hát bizony a mozgólépcső egy új közösségi jelenséget is magával hozott. A mi kisebbségi közösségünk tagjait első fokon rászoktatta, hogy akár a többségi társadalom embereit is támogathatják. Aztán jött a március 5-i újabb tanulság: az emberek egy része nem akart lépcsőzni, egy része pedig újabb kis lépcsőre lépett, kisebbségiként már nem a többségi társadalmi emberek mellé állt, hanem egyenesen átszállt a többség lépcsőjére  - magyarán: nem többségi politikus, hanem többségi politikai pártot támogatott ama ki tudja hová vezető lépcsősoron.

Eltelt egy hét és már március 12-t írunk, de a lépcsősorok átrendeződése most sem állt le. Épp annak lehetünk tanúi, hogy egy újabbat (ki tudja hová vezetőt) akarnak bemutatni nekünk. Még senki nem látta, senki nem hallott róla, de majd azt akarják beadni nekünk a mindig felfele lépkedni vágyó rétegnek, hogy az lesz az igazi, ha a mi közösségünk lépcsőit a tőlünk távoli jobbra meg balra lévő lépcsőkkel kell összekötni. Közben persze azzal is maszatolnak páran, hogy miképp lehetne a mozgó, fém lépcsőket  a klasszikusokkal egy rendszerbe fogni. Elmondom hát: ezt sajnos nem lehet. Egy dolgot lehet tenni, szólni az embereknek: más ne döntsön helyettük, hogy merre és hogyan akarnak haladni.

Lassan egy lépcsőlabirintus alakul ki, amely mellett még a knósszoszi útvesztő is gyermetegnek tűnhet, de hát mi már csak ilyenek vagyunk: szeretünk lihegve és fújtatva is előre és csakis felfele menni.

Őry Péter

1946. február 27-e szomorú és sötét dátuma a magyarság, de a szlovákság történelmének is. Ezen a napon írta alá Budapesten Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár a szlovák-magyar lakosságcseréről szóló egyezményt. Önkényes kitoloncolások, a csehszlovákiai német és magyar lakosság teljes jogfosztottsága közepette került sor erre, miután Benešéknek nem sikerült a szövetséges hatalmaknál elérnie, hogy nemzetközi ítélettel kötelezzék a magyarokat is – a németekhez hasonlóan – szülőföldjük elhagyására. Prága csak Sztálinnál járt sikerrel, így szovjet támogatással hozták tető alá a megállapodást, mely mintegy 90 ezer csehszlovákiai magyar ember kitelepítését eredményezte.

Szomorú és értelmetlen, kártékony epizódja volt ez a magyar és a szlovák nemzet közös történelmének, hiszen a lakosságcsere gyakran többgenerációs együttélést szakított meg, hosszú barátságokat zilált szét és cserélt fel gyűlöletre, miközben a „nagy tervet”, a homogén csehszlovák nemzetállam ábrándját ennyi keserűség árán sem sikerült megvalósítani. A lakosságcserének nevezett etnikai tisztogatás így lett betetőzése a kényszermunkára való elhurcolásnak, az általános jogfosztottságnak, a reszlovakizációnak.

Felemásra sikeredett az igyekezet

Sok örömet azonban a szlovákságnak sem hozott. Magyarországon erőteljes kampány folyt a szlovák kisebbség körében annak érdekében, hogy úgymond repatriáljanak, hazatelepüljenek. Tárgyilagosabb történészek ma már elismerik, felemásra sikeredett az igyekezet. A 250 ezer fős álom semmivé vált, sokan meggondolták magukat és inkább a szülőföldjükön maradtak közülük is. A mostani 70. évfordulón írta az egyik szlovák lap múltidéző cikke, hogy tulajdonképpen ezzel az egyezménnyel a magyarországi szlovákságot is lefejezték, papjaitól, tanítóitól, értelmiségétől fosztották meg, közösségeit felhígították, hiszen az eltávozottak helyére magyarok kerültek, s csak az identitásukat rendítették meg, az asszimilációjukat gyorsították fel. Persze nem volt ez másképpen a csehszlovákiai magyarok esetében sem. A Magyarországra kényszerrel áttelepített szlovákiai magyarok főleg a vagyonosabb, tehetős gazdálkodók rétegeiből kerültek ki, és aránytalanul magas volt köztük a közalkalmazottak, a jól képzett értelmiségiek száma.

Felvidéken alig akad olyan család, melyet a kitelepítés borzalmai és annak máig ható fájdalmai ne érintenének. Ezért is fontos emlékeznünk. S azért is, mert nincs igazuk azoknak, akik ezt lezárt múltként próbálják kezelni.

Nem feledhetünk. Nem, mert az 1946-os szerződés itt kísért ma is, és mindmáig érezteti a hatását. Visszaköszön meggyengült identitásunkban, a népszámlálási statisztikákban, él az anyanyelvű iskolától való elfordulás gyakorlatában. És él az utódok emlékezetében, hiszen a számbeli többségben levő nemzet, amellyel a trianoni gyalázatos döntésig testvérként teltek mindennapjaink, a mai napig nem volt képes szembenézni azzal a bűnösséggel, amellyel annak idején éppen minket vádolt meg. Ez az etnikai tisztogatás kollektív bűne - az egyszervolt csehszlovák hatalomnak, és 2007 óta sajnos, a mai szlovák politikának is, mely a Beneš-dekrétumok és a háború utáni jogsértések érvényét újra megerősítette. A mai Szlovákiában generációk nőnek fel úgy, hogy semmit sem tudnak az akkori eseményekről, mi több, ma is helyeslik az akkor történteket. El sem gondolkodnak azon, hogy saját nemzetük által elkövetett etnikai tisztogatást helyeselnek.

A lakosságcsere máig ható tanulsága

Az 1946-tól 1949-ig zajlott lakosságcsere máig ható tanulsága számunkra: mindig azon kell munkálkodnunk, hogy értésére adjuk a számbeli többségnek, hogy mi itt, őseink földjén itthon vagyunk. Nem mi betelepülők, nem a vonat hozott minket a Kárpát-medencének erre a darabjára, hanem itt élünk több mint egy évezrede. És nem óhajtjuk elhagyni szülőföldünket, hanem boldogulni akarunk rajta, ugyanúgy, mint a más ajkú polgárok. Ezért kell elutasítanunk a szlovákiai magyarság megosztását, egymás elleni kijátszását, a társadalmi béke hamis álarca mögé bújtatott politikai érdeket. A közösség erejét gyengítő, s végső soron a felszámolásunkat, beolvasztásunkat szolgáló erőknek ez a legagyafúrtabb eszköze.

             Kép: origo.hu

A lakosságcsere kapcsán felmerülnek más aktuálpolitikai párhuzamok is. Csak most az irány lett fordított. Míg a lakosságcsere a „tiszta” csehszlovák nemzetállam hagymázas szüleménye volt, a mai európai tömeges befogadás és „kvótázás” erőltetése éppen a nemzetek fellazításának, felhígításának a politikai gyakorlata. Az idegen kultúrájú emberek és családok tíz- és százezreinek egymás országba történő áttoloncolgatása kísértetiesen hasonlít a hetven éve történtekhez. Egyes európai politikai körök és vezetők – ismét csak önös érdekből, hatalmi diktátummal – nemzeteket próbálnak összekeverni, évezredes kultúrákat aláásni, végső soron az őslakosságot más etnikumokkal felcserélni.

Nemet kell mondanunk az ilyen kísérletekre is, mert ha szó nélkül hagyjuk, magunk is kiegyezünk saját múltunk sötét gyakorlatával.

Őry Péter

Kép: mult-kor.hu

Már kézhez kaptuk, vagyis: minden háztartás megkapta a parlamenti választásokon magukat megmérettető pártok-mozgalmak jelöltlistáit. A kampány erősödő hangzavarában csendes szórakozást jelenthet, végigböngészni a lajstromokat.

Nem mondom azt, hogy lélekemelő ez a tevékenység, de tanulságos.  Ott látni például a sok akadémiai titulussal feldíszített egyetemi oktatót, Ján Cupert, a Mečiar-mozgalom egykori fenegyerekét a Kotleba-párt húzóemberei között… Meg a híres-hirhedt újságíróból lett egykori mečiarista parlamenti képviselő asszonyt: Eva Zelenayovát is. Az ember eltöprenghet: csak a dolgok kerültek a helyükre, vagy van még lejjebb is?

Aztán a többi jelöltlistát is szemügyre veheti az ember. Pártonként megszámolgathatja, melyiken hány olyan potenciális politikus szerepel, aki esetleg az ő igencsak elhanyagolt, elnyomott és elfelejtett régiója érdekeit „asztalra tehetné” a legfőbb szlovák törvényhozó testületben.

A számolgatás végeredménye siralmas. Talán a KDH 150-ében akad egy-két csallóközi, Ficónál – a jól ismert vállalkozóitól eltekintve – az ország Galántán és környékén ér véget, a többség a sztrádásított északi vidékről való meg Nyitra vonzáskörzetéből. Lévait is csak elvétve találni a 23 lista valamelyikén (a Most-Híd és az MKP listájától ezúttal eltekintek).

Még kevésbé Rimaszombat, Rozsnyó vagy Királyhelmec környékieket. Mintha a szlovák politikai pártok számára  a déli határ menti régió nem is létezne, mintha ott nem is élnének emberek, akiknek az érdekeire, életére szintén oda kellene figyelni.

Véletlen? Nem hiszem. Ha a Trianon utáni közel száz év tapasztalatait végiggondoljuk, törvényszerűségről kell beszélnünk. Arról a tanulságról, hogy mindig is egyfajta kényszer volt megszervezni önmagunkat, megfogalmazni a magyar határ menti régióban élők szükségleteit és elvárásait, mert helyettünk soha senki más nem emelt szót. Legfeljebb ellenünk ágáltak vagy ránk támadtak, egy-két kecsegtető juttatás odavetésével megosztottak bennünket, hogy igazán még a saját érdekünkben se tudjunk fellépni.

Beszédesek ezek a jelöltlisták. Ha igaz, az ország lakosságának egy negyede él ebben a régióban, nem csupán mi, magyarok. Ha magyar ügyekről van szó, a szlovák politika mindig az itt élő szlovákokkal, az ő érdekeikkel érvel. Ám ahogy a tetteik – ezúttal a jelöltlistáik – bizonyítják: őket is lesajnálják, csak hogy rajtunk minél nagyobbat üthessenek. Pedig az MKP és programja a régió minden lakójának a javát akarja szolgálni.

Ennek a régiónak a politikai képviselete az összefogás listája.

Nagyon fontos döntés előtt állunk. Március 5-én az fog eldőlni, országos szintű képviseletet kap-e Szlovákiának ez az elfelejtett, hanyatló régiója, s beleszólása lesz-e a nagypolitikán keresztül is az itt élőknek sorsuk alakításába.

Őry Péter

Decemberben jelent meg a Szlovák Pénzügyminisztérium honlapján a községeket érintő kormányzati támogatásokról szóló kimutatás (Zoznam dotácií poskytnutých podľa § 2 Výnosu MF SR č. 26825/2005-441 - Individuálne potreby obcí).

Természetesen ezúttal sem értek bennünket meglepetések. A közpénzek pénzügyminisztériumi elosztása ismét pártállás szerint történt. A legtöbb támogatást a Smer illetve a Smer-rel koalícióban regnáló polgármesterek által vezetett községek kapták. Az előző „osztogatások” gyakorlatával szemben mindössze egy apró változás történt: a választások közeledtével még durvábbak az arányok Ficóék és elvbarátaik javára.

A támogatások felét Smeres települések kapták

Az összességében elosztott 4 828 000 euróból a Smer-es települések 2 563 440 eurót kaptak, ez az összes támogatásnak az 53,1%-a, míg a Smer-rel koalícióban vezetett községek összesen 523 457 eurót nyertek. Ez az egész kalapból 10,84%-ot jelent. Nem nehéz kiszámítani, hogy a Smer-eseknek és csatlósainak az összes támogatásnak a 63 százalékát sikerült megszerezniük.

Még érdekesebb az arány a sikeresség vonatkozásában. A Smer vezette települések 60,24%-ban voltak sikeresek, míg elvbarátaik 47,02%-ban. Az ember azt képzelhetné, hogy ezeknek a községeknek a vezetői illetve projektírói a zsenialitás határát súrolják, ennél azonban egyszerűbb konklúzió, hogy a támogatások osztogatása ismét csak haveri alapon történt.

Érdekes adat, hogy a nem pártszínű, független polgármesterek által vezetett községek által benyújtott 687 pályázatból mindössze 118 volt sikeres, 569-et nem méltattak támogatásra. Jelzésértékű, hogy az MKP-s vezetésű falvak 57 projektjéből mindössze 7 volt sikeres, 50 kérvényüket elutasították. Hasonlóan jártak a Most-Híd polgármesterei, akiknek 47 pályázatából szintén 7-et támogattak. Ez azt tükrözi, hogy a „hídépítés” igyekezetének filozófiáját Ficoék nem igen méltányolják, azt magasan felülmúlja a magyarfóbia.

Dél-Szlovákiával ismét mostohagyerekként bántak

A dél-szlovákiai települések tehát ismét mostohagyerekek voltak, és szokás szerint a sor végén kullognak. Hab a tortán, hogy ennél lejjebb már csak a Szlovák Nemzeti Párt végzett, amelynek mind a 24 pályázatát elkaszálták. Eszerint a Smer egykori koalíciós partnere – legalábbis önkormányzati szinten – kisesett Ficóék kegyeiből. Nem meglepő viszont, hogy az SNS-Smer koalíció jobban járt: 27,27%-os sikerességével egész jól szerepelt.

A támogatások járási szintű eloszlása is azt bizonyítja, hogy a leszakadt régiók segítésének szándéka a Fico-kormány részéről pusztán blöff. Míg a munkanélküliségi mutatókban országosan listavezető Rimaszombati járásba 77 700, vagy a szintén mostoha sorsú Rozsnyói járásba 27 400 eurós támogatás jutott, addig az autógyárával „dübörgő” Zsolnai járásba 161 900 euró, vagy a Nyitrai járásba 330 000 euró támogatás került. A járási adatok természetesen nem tükrözik a nemzetiségi összetételt, de nem nehéz kitalálni, hány kisebbséghez tartozó lakos él például a Varannói (236 950 euró), Eperjesi (204 800), a Homonnai (261 800) vagy a Nagymihályi (270 850) járásban.

A támogatást nyert 653 község listáját böngészve az ember szinte úgy érzi magát, mint egy gyöngyhalász, aki felrikkant örömében, ha gyöngyöt (esetünkben magyar települést) talál a kagylóban. Aztán el is kedvetlenedik, amikor a pályázatot nyert magyarok lakta település neve mellett megpillantja a polgármester Smer-es hovatartozását. Ez is egy módja az elvtelen hűség és az önfeladás megjutalmazásának.

Párthovatatoztás szerint döntöttek

A Magyar Közösség Pártja sorozatosan szóvá teszi, hogy egy-egy település fejlesztését, támogatását az államnak és a kormányzatnak politikamentesen és igazságosan kell(ene) kezelnie. A regionális politika szempontjából elfogadhatatlan, hogy a kormánypárt pénzügyminisztériuma a polgárok és az egyes régiók, települések valós igényeit semmibe vevő módon ossza el a támogatásokat. Az állami költségvetésbe befolyó pénzek valamennyiünk adóiból befizetett közpénzek, ezért tisztességtelen, hogy pártpolitikai célokra használja fel a kormányzat. Ráadásul a közelgő választások előtt. De számtalanszor tapasztalhattuk, hogy Ficóéknak semmi sem drága, ha a hatalom megszerzéséről vagy megtartásáról van szó.

A fenti adatokból egyértelműen kiderül, hogy a Fico-kormány pénzügyminisztériuma a támogatásokat párthovatartozás és nem utolsó sorban nemzetiségi hovatartozás alapján osztotta le. Ez a kormányzat szégyene, amely diszkriminatív módon kezeli a közpénzeket és az ország polgárait.

Őry Péter

Az MKP alelnöke

Infografikák:

https://infogr.am/ujabb_kormanymutyi

Azt tartja a latin mondás, hogy: tiszta forrásból tiszta víz folyik.  Hömpölyög is az öreg Duna, látott ő már sok dolgot, jót és rosszat, szépet és csúnyát, őszinte kiállást és alantas köpködést, szóval mindent, amit a „nyomdafesték” elbír.  Valószínűleg azon sem lepődött már meg a mi öreg folyónk, hogy így, pár héttel a parlamenti választások előtt valahogy nem is olyan tiszta a forrás, már ami a honi magyar sajtózást illeti.

Borult itt most minden, csak úgy ömlött mindaz, ami nagyon finomra hangolt fogalmazásban is határesetnek számit a szlovák újságírás etikai kódexe szerint (melyhez csatlakozott nemdebár a honi magyar nyelvű média is). Nem vitatom én a sajtó- meg szólásszabadságot, sem azt, hogy mindenki maga válogatja meg, mit is tesz (esetleg enged) betenni a lapjába vagy műsorába, csak hát ez a tiszta forrás, ez ha egyszer meglenne…

Komolyabb vizekre evezve: néha nem árt(ana) elgondolkodni, az ok-okozati összefüggéseken, a sajtó által meglovagolt egy-egy témakör következményein sem. Amennyiben a civil szféra működését kérdőjelezi meg bárki is, annak illene foglalkoznia azzal is, kiket is bánt valójában.

Elvégre mindazoknak a társadalmi megbecsülését is becsmérli, akik önkéntes munkát végeznek a közjó érdekében. Teszik ezt helyi, regionális és országos szinten is. Gyakorló polgármesterként is ki kell állnom mindazok mellett, aki vért adnak, akik a helyi gyerekek sportolásával törődnek, akik hetente többször szabadidőben összefogják a nyugdíjasokat, akik a helyi iskola szülői szövetségben tevékenykednek, akik közösséget hoznak létre egy kórus működtetésével, akik gondozzák a vadállományt, akik önkéntes tűzoltók és még sorolhatnám.

Politikai megközelítésben sem kevés –  véleményem szerint – , hogy regionális vagy helyi szinten nincs olyan aktív közösségi személy, aki legalább egy civil szervezetnek ne lenne a tagja, ne segítené annak munkáját. Faramuci helyezet, de ki kell mondani: aki társadalmilag (civilként) nem aktív vagy nem volt aktív, azaz nem tart kapcsolatot a közösségével, annak a valós gondjait sem ismeri, megoldási elképzelései sincsenek, és a közösség politikai támogatására se nagyon számíthat.

Amennyiben pedig ez igaz, akkor miért is kell a még mindig jól működő önkéntességet előtérbe helyező civil szférát meggondolatlanul a társadalmi közbeszédben ellehetetleníteni? Újra mondom, ok – okozati összefüggésekben is érdemes gondolkodni. Álljon már meg a menet, mi a baj azzal, ha közös értékrend, érdeklődési kör vagy kölcsönös szimpátia alapján valaki önkéntes civil tevékenységet folytat. Személy szerint kiállok minden civil mellett, párt- vagy felekezeti hovatartozás, bőrszín, hajszín stb. vizsgálata nélkül!

Értem én azt is, ha meg kell találni azt a bizonyos botot. Mert tudjuk ugye, hogy akik a másikat ütni akarják, azok okot mindig találnak. Csak hát, az a fránya tiszta forrás kérdése, na, az nem hagyja nyugton az embert!

Árulja már el valaki, hogyan öntsünk tiszta vizet közösségünk láthatatlan poharába, ha közben valahogy elvész a tiszta forrás, az emberi józanság és jóakarat? (Bár az is lehet, hogy nem veszett az el, csak hát az egyéni meg valami „megfoghatatlan” érdek felülírta az évszázadokon át kialakult józan paraszti logikát.) Legyen már ebben egy – pártpolitikai szlogenektől mentes – közös akaratunk! 

De jó is lenne már nekünk, szlovenszkói, felvidéki meg „Szlovákián” élő magyaroknak egy tiszta forrásból táplálkozó, az  írott  és íratlan szabályokat betartó, tényeken alapuló mediális rendszer!

Igaz, erről meg a minap a napilapban és a rádióban lezajlottakról eszembe jut John Milton 1644-es angliai beszédének (Areopagitica) az egyik gondolata: aki a rosszat nem ismeri meg, az honnan ismerheti meg a jót? Magyarán, ha már ismerjük az öreg Duna zavaros vizét, észrevesszük azt is, hogy néz ki a tiszta forrás…

Őry Péter

Javában tart a farsang, mulat a polgár. A szlovenszkói magyar is. Már ha van kedve hozzá ezekben a terhes időkben. Idén február 10-ére, korai dátumra esik a hamvazószerda, tehát rövidre kell fognunk a vigadozást. Egyébként is, idén minden kurta, mint a mesebeli malac farka. A szavazóurnák is március 5-én várják a választókat, nehogy soká mérlegelhessenek, maradjon-e ez a kormány, ez a parlamenti képviselet, vagy jöjjön egy új csapat; egy hitelesebb, kevésbé pazarló, szociálisan érzékenyebb, s főleg olyan, amely nem a külföldi multik és a haveri nagy cégtulajdonosok érdekeit képviseli. Amelyik békén hagyja az iskoláinkat, komolyan veszi a régiók és az önkormányzatok, egyszerűen: a polgár terheit és kínjait.

Farsang idején politikusaink is felrakják a láthatatlan álarcot. Természetesen a legelőnyösebbeket, legmosolygósabbakat. Aztán jönnek az ígérgetések és régi-új szlogenek. Biztonságról, méltóságról, hipp-hopp gyorsasággal érkező Kánaánról. Ahogy azt megszoktuk.

A maszkok viselőit azonban nagyon jól ismerjük, név és lakcím szerint tudjuk, kit és mit takarnak. Tudjuk, milyen ordas jellem lapul egy-egy báránymosoly mögött, s azt is le tudjuk ellenőrizni, ki mit tett értünk, az érdekünkben. Van-e kézzel fogható eredménye az utóbbi négy év parlamenti tündöklésének, vagy csak erőtlen próbálkozások történtek. Mára kiderült, hogy a mézesmadzagról lemaradt a méz, és a szlovákiai magyarság egy helyben topog. A madzagnak csak az illatát kaptuk, valódi eredmények helyett majdnem-sikerekkel, jól kommunikált semmivel vakították a szlovákiai magyar polgárt. Leépülőben vagyunk, és ezt a folyamatot csak úgy tudjuk megállítani, ha nem hiszünk tovább a  láthatatlan álarcoknak.

Válasszunk valódi képviseletet, amely nem a széthúzást és a megosztottságunk árkait ássa tovább, hanem a mi valós érdekeinket szeretné képviselni. Olyat, amely a közösségért szeretne dolgozni, igazi önkormányzatiságot, önigazgatást kínál a szlovákiai magyarságnak. Hogy felzárkózhassanak a leszakadt régiók, megmaradjanak az iskoláink, ne legyen kérdéses az anyanyelv használatának joga.

Őry Péter

 Nyitókép: furdo-zalakaros.hu

Výpredaj – Výprodej – Sale – Büyük indirim meg cirillbetűs csalogató felirat… Találják ki, hol járunk! 

Hiszik vagy nem: Dunaszerdahelyen, a legfelkapottabbnak tartott hárombetűs üzletközpontban. Ünnep utáni kiárusítás van, óriási árleszállításokkal.

„Maxéknak” eladó minden, s meg is tesznek mindent annak érdekében, hogy a kedves vevők kedvébe járjanak, pénztárcájuk megnyitására késztessék őket. Amúgy tanulékony multi-módra: magyarul még csak véletlenül se! Elvégre pontosan ismerik a nótát: Na Slovensku po slovensky! No meg csehül, mert a legtöbb multi központja Prágából igazgat és a Csallóközben is szereti otthon érezni magát. És angolul természetesen, mert az az ő multi identitásának a vizuális megjelenítése, ezért hát el nem maradhatna.

Újabban meg – ahogy a mellékelt fotók is szemléltetik – törökül (Büyük indirim), mert a Csallóköz fővárosában ugye többségében törökök élnek, s igazán ízléstelen és durván diszkriminatív lenne, ha őket nem szólítaná meg egy nyereségorientált multi az anyanyelvükön is.

Éljen hát a külföldi befektetők által Szlovákiában meghonosított multikulti, melynek legfőbb ismérve, hogy a szlovák mellett akármilyen más nyelven lehet feliratozni, csak magyarul nem. Mert Szlovákiában ez így járja! (Na Slovensku je to tak!) Különösen a magyarok lakta helyeken. Somorján ugye a Deichmannak lett elege a magyar szóból. A magyarok pénzéből nem. De volt ilyen eset korábban is.

Akkor még magyar ember ült a szlovák kormány alelnöki székében, s hozzá futott be Léva városából a panasz, hogy a Bosch két alkalmazottját azért tette utcára, mert a munkahelyükön egymás közt magyarul beszéltek, s ezt az államnyelvű munkatársaik zokon vették. Kormányalelnök ide vagy oda, a döntést ő sem tudta megváltoztatni… (Hány olyan eset lehet még, amiről nem is tudunk…)

Azt hiszem, Dunaszerdahelyen sem ártana egy – a somorjaihoz hasonló – kis villámcsődület és koncert, hogy a szlovákiai nyelvtörvény ilyen értelmezése ne vesszen a feledés homályába. A multikulti boltosoknak elénekelhetnénk mondjuk a Gólya, gólya, gilicét, vagy az Öldür beni (Megölsz engem) kezdetű török népdalt, hogy magyar gyerekként megismerkedjünk velük, és gyógyítsuk a semmivel nem indokolt magyarfóbiájukat.

És mert teljességgel az sem zárható ki, hogy multiék nem rosszindulatúak, csak „butuskák”, talán vihetnénk nekik egy magyar feliratot is – Óriási kedvezmény –, hogy lássák a magyar és a török nyelv közti különbséget!

Őry Péter

MKP alelnök

„Genderedő” időket élünk, a babos kendős traktoroslányok, kombájnvezetőnők, darus- és munkásőrlányok helyét átveszik a harcias… Itt most egy nem PC- kifejezésnek kellene következnie, de így, karácsony táján meg a klímacsúcs után – a békesség kedvéért – maradjon a három pont.

Mert nekem ugyan teljesen PC, sőt több annál: természetes és normális, ha nagyapa korúvá érett férfiak és nagyanya korú nők unokára vágynak. Unokájuk meg ugye csak akkor lesz, ha a fiuk-lányuk a cifra nagy önmegvalósítás közben gondoskodik arról, hogy nagyszülővé tegye őket.

Hogy van kákán is csomót kereső frusztrált férfi politikus, aki felháborodik azon, ha kevésbé frusztrál társa hangosan kimondja: jó lenne, ha a nők a gyermekszülést, az anyaságot is hivatásnak érezhetnék a munkájuk mellett, csak a PC-be öltöztetett lóláb.

Mert a háborgáson kívül igazi választási lehetőség is kellene a nőnek, ahhoz meg olyan társadalmi közeg is, ami a nőnek ezt a csak rá szabott hivatását nem teszi közmegvetés, gúny tárgyává. Ám ha az anyaság és a gyermeknevelés hivatásként való megélését a lehetne még  zöldebb társelnök asszony még durvább hangnemben bírálja, akkor bizony már elgondolkodik az ember.

Mert hát hogyan is minősítse a „genderszellős” zöld politikus asszony természetvédő háborgásait, fenntartható fejlődés melletti ágálásait, a természet rendjét megbontó technokraták elleni kirohanásait, ha a társadalom fenntartható fejlődését jelentő női hivatás dicséretét, jobb megbecsülését alávaló és diszkrimináló hímsovinizmusnak tartja, mely ellen minden eszközzel harcot kell indítani.

Gondolom, akár azzal is, hogy gyorsan visszafejlődünk egysejtűkké és osztódással fogunk szaporodni, nemtelenül, a gender jegyében. (Tudják: vannak már mozgalmak, melyek azért harcolnak, hogy ne legyenek megkülönböztetve az utónévtárakban a női és férfi nevek, mert az diszkrimináció, meg sérti a kisded alapvető emberi jogait, hogy szülei holmi nemet akarnak rátukmálni élete első pillanatában pusztán azért, mert a természet valamiféle külső jegyekkel ruházta fel őket magzati korban.) 

S ha mégsem menne, esetleg klónozással – mert már fel van találva –, hogy helyre álljon a PC-rend, ne legyen diszkrimináció, csak a jól megszokott PC-sorsszerűség, hogy akinek lesz rá pénze, szaporíthatja önmagát ezerszám, s utána kivonulhat akár az Aréna elé is mint flashmob, és tüntethet a hímsovén művész ellen, aki azt merészelte mondani egy interjúban: „A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak. Én így érzem. (...) - Mi a dolguk a nőknek? - Hát, mondjuk a női princípiumot beteljesíteni, nem? Hogy mondjuk valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni.”

Középkori – ez volt a legvisszafogottabb vélemény. Nekem meg a gyomorszájam környékén ettől indul be valami kellemetlen, már-már elfelejtett rosszízű bizsergés. Mert manapság egyre többször van a PC meg egyes izmusok láttán olyan érzésem, mintha időutazás kezdődött volna, s újra ránk akarják kényszeríteni a kommunista szocializmus egyszer már lejáratott eszméit. Csak nem hagyjuk, hogy huszonöt év elteltével – álruhában – visszatérjen életünkbe Marx, Lenin és a többi, már elfeledett elvtárs?!

Őry Péter

Székely Nemzeti Tanács kontra Európai Bizottság

Kedden megtartották az Európai Unió luxemburgi bíróságán annak a pernek a tárgyalását, amelyben a Székely Nemzeti Tanács perelte be az Európai Bizottságot. Az ügy több mint két évre nyúlik vissza. Az SZNT és partnerei 2013 nyarán terjesztették az Európai Bizottság elé a nemzeti régiók védelméről szóló jogalkotási kezdeményezést.

Magyarán: azt kérték a Bizottságtól, hogy az unió kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. Vagyis: alkosson törvényt az őshonos kisebbségek védelmére.

Egymillió aláírás

Az Európai Unió 2012 áprilisa óta teszi lehetővé, hogy polgárai az európai polgári kezdeményezés jogával éljenek. Olyan javaslat esetén, amelyet az unió egymillió polgára támogat aláírásával, az Európai Bizottság jogszabályt alkothat egy adott kérdéskörben, amely összhangban áll az európai uniós alapszerződéssel és irányelvekkel. Egy év alatt egymillió uniós polgár támogatását kell megszerezni ahhoz, hogy az EU figyelembe vegye a kezdeményezést. Ez nem más, mint az uniós népszavazás intézménye.

Kicsit árnyalva a dolgot: az uniós népszavazáshoz legalább hét országban kell összegyűjteni az egymillió aláírást. Az SZNT esetében ez adott volt, hiszen a polgári bizottság tagjai kilenc országból álltak össze (Boldoghy Olivér és Őry Péter – Szlovákia/Felvidék, Dabis Attila – Magyarország, Roland Rolf Dudda – Ausztria, Pierre Joseph Gillet – Belgium, Izsák Balázs Árpád és Korodi Attila – Románia, Drs. Franciscus Albert Bernardus Jeursen – Hollandia, Miren Martiarena Barcaiztegui – Spanyolország/Baszkföld, Anton Publik – Svédország, Jordi Xucla Costa – Spanyolország/Katalónia, Andreas Schmalcz – Németország).

Az SZNT kezdeményezése ennek ellenére nem jutott el az aláírásgyűjtésig, mert az EB elkaszálta a kezdeményezést, egyszerűen „kompetencia-hiányra” hivatkozva megtagadta annak bejegyzését. Az EB azzal érvelt, hogy „a kezdeményezés nem tartozik az unió jogalkotási hatáskörébe”. Ezt ellen a döntés indítottak pert a kezdeményezők az EU luxemburgi bíróságán.

Kettős mérce

Jellemző a brüsszeli demokráciára, hogy az EB idén novemberben azonnal nyilvántartásba vette a brüsszeli székhelyű Európai Humanista Föderáció „Wake up Europe” című európai polgári kezdeményezését, amely arra irányul, hogy megvonják Magyarország szavazati jogát Brüsszelben. (A kezdeményező bábszervezetről tudnunk kell, hogy radikális baloldali és keresztényellenes csoportosulás, jelszava: „Építsünk egy szekuláris Európát mindenkinek.”)

Ez ám az egyenlő mérce! Az Európai Unióban Magyarország vegzálását fontosabbnak tartják, mint a kontinensen élő ötvenmilliós őshonos kisebbség jogainak ügyét!

Hogy még árnyaltabban lássuk a dolgot: miután 2013-ban az Európai Bizottság elutasította a székely kezdeményezés bejegyzését. Izsák Balázs, a kezdeményezők képviselője és helyettese, Dabis Attila az Európai Bírósághoz fordult, kérve az elutasító határozat érvénytelenítését és az Európai Bizottság kötelezését a kezdeményezés bejegyzésére.

Az EB reakciója elképesztő volt: levélben szólította fel az SZNT-t, hogy az erről szóló hírt azonnal (két napon belül) távolítsa el honlapjáról, mert állítólag „nincs olyan jogalap, amely biztosítaná egyik fél számára, hogy közzétegye a saját beadványát a bírósági eljárás befejezése előtt”. A Bizottság ezzel az Európai Unió alaptörvényét szegte meg, hiszen az Európai Unió Alapjogi Chartájának 11. cikke szerint „mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához.

Inkább csendben maradtak

Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát, valamint az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadságát anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhatna, továbbá országhatárokra való tekintet nélkül”. Vagyis tessék csendben lenni, mert az ilyen téma kínos. Jellemző egyébként, hogy a keddi bírósági tárgyalással sem volt teli a „mainstream” (véleménydiktáló) sajtó.

Itt tartunk jelenleg. A bíróság részéről egy-két hónap múlva várható döntés az ügyben. Akkor derül majd ki, hogyan is áll ténylegesen az Európai Unió az alapjogokkal: a kisebbségben élő ötvenmillió európai polgár jogai érnek-e annyit, mint egy törpe kisebbséget alkotó „föderalista” liberális csoportosulás akarata?

Őry Péter

MKP alelnök

Október elejétől gyűjti a Magyar Közösség Pártja az aláírásokat petíciónkhoz, amelyet a helyi népszavazások eredményének kötelező érvényűsége érdekében indítottunk. Településeinken voltak sikeres népszavazások, amelyek eredményét felülírta a központi hatalom. Elmeszelte a belügyminisztérium a migránsok befogadását szabályozó kötelező kvóták ellen, a település eredeti történelmi nevének visszaállításáért, vagy néhány környezetvédelmi beruházás ellen megtartott helyi népszavazás eredményét.

A mostanáig összegyűlt aláírások száma azt bizonyítja, hogy felhívásunk nagy visszhangra talált, és a felvidéki magyarok számára nem közömbös a téma. Hogyan is lenne közömbös, hiszen alapvető polgári jogainkról van szó!

Az idő remélhetőleg minket igazol

Reméljük, az idő minket igazol majd, hiszen az Európai Bizottság nemrég megtartott rendkívüli ülésén az ún. állandó kötelező kvóták/kontingensek ügye legalább a jövőre nézve megbukott. Magyarán: az EB nem kötelezhet bennünket akaratunk ellenére további migránsok befogadására. (Hogy a belügyminiszteri értekezleten már elfogadott elosztással mi történik, arról majd az emberjogi bíróság és a valós élet dönt.) A petíció másik két kérdésére Szlovákiában keressük a megoldást.

Mert Szlovákiában is érvényesülnie kell a közvetlenül kinyilvánított népakaratnak! Magyarán: ha egy község-közösség népszavazást tart környezetvédelmi vagy névhasználati kérdésről, akkor a szlovák törvényhozásnak azt tiszteletben kell tartania. Nem normális dolog – és a demokrácia elveit is sérti –, hogy egy közösség akaratát valamelyik minisztérium egyszerűen sutba dobja, ilyen-olyan „szakvéleményre”, néha homályos törvényi megalapozottságra hivatkozva. Ez a gyakorlat – a rólunk, de nélkülünk – ellentmond a demokrácia alapelveinek. A demokrácia csak akkor lehet teljes, ha minden szinten érvényesül.

Nem külön jogokat akarunk, hanem azt, hogy a népszavazás intézménye, amely a demokrácia alapköve, ügydöntő legyen, eredménye pedig kötelező a hatalom számára. Minden szinten. Ha például a bősi, peredi vagy párkányi polgárok azt kívánják, hogy településük becsületes nevét kapja vissza, akkor az ő akaratukat az államnak tudomásul kell vennie!

Az előzetes célt már teljesítettük

A Magyar Közösség Pártja kitűzött célja az volt, hogy Szlovákia magyarlakta vidékein legalább tízezren aláírják a petíciós íveket. Ennyi aláírás kell ahhoz, hogy a belügyminisztérium köteles legyen velünk konzultálni a kezdeményezésről. Az eddig összegyűlt aláírások száma (meghaladja a húszezret) feljogosít bennünket arra, hogy párbeszédet kezdjünk a belügyminisztériummal.

Köszönet érte mindenkinek, aki időt és energiát fordított, illetve fordít erre a fontos ügyre.

Az aláírásgyűjtést a nagy érdeklődésre való tekintettel decemberben is folytatjuk. Reméljük, hogy az MKP a március 5-i parlamenti választások után már parlamenti pártként tud benyújtani törvénymódosítást a petícióban felvetett kérdések rendezése érdekében.

Őry Péter, az MKP önkormányzati alelnöke,

a petíciós bizottság tagja

Tíz évi készülődés után megszületett végre a szlovák főváros ún. integrált közlekedési rendszere. Amely az ötletgazdák szerint egyszerűbbé és átláthatóbbá teszi a közösségi közlekedést Pozsonyban és környékén. Az átláthatóság némi kívánnivalót hagy maga után, ha ugyanis vetünk egy pillantást a „Tarifné zóny / fare zones / tarifzones” nevű zónatérképre, beleszédülünk, és órákig szórakozhatunk a színes körszeletek, számrengeteg, vasúti és autóbusz-vállalatok fajtáinak a kibogozásával. Amely „természetesen” a szlovák, az angol és a német anyanyelvű szlovákiai lakosság számára készült. Régi „jó” szokás szerint magyar anyanyelvűek kizárva.

Ám amíg egy fiatal ember talán eligazodik ebben a dzsumbujban, a nyugdíjas számára többakadályos verseny kezdődik. Hetven év fölött ugyebár ingyenes – volt eddig és lesz ezután is – a közösségi közlekedés. (Bár kérdés, miért a bűvös hetvenes, amikor Szlovákiában a várható élettartam átlagosan 76 év körül mozog. Vagyis alig néhány évig utazhat ingyenesen egy idős ember. Nehogy már nagyon ráfizessen állam bácsi.) Eddig ez automatikusan – személyi igazolvány felmutatásával – volt igazolható, január elsejétől csipkártyás, fényképpel ellátott igazolványt kell vennie a hetven év fölötti polgárnak. Természetesen nem ingyen, vagyis az ingyenes utazást meg kell vásárolnia. Azt sem teheti bárhol, csak az arra kijelölt helyeken: a pozsonyi autóbuszpályaudvaron vagy az internet nevű intézményben, amely sok idős ember számára megoldhatatlan akadály. Nem valószínű, hogy a legtöbb nyugdíjas okostelefonnal és android alkalmazással sétafikál.

Ha például egy nyolcvan éves bácsika két faluval odébb jár az orvoshoz, nem valószínű, hogy veszi a fáradságot, és felutazik Pozsonyba megvenni a varázslatos kártyát. Aztán vannak községek, ahol csak a Slovak Lines (Államnyelvet védő nyelvrendőrök figyelem! Ez a neve évek óta.) közlekedési vállalat autóbuszai közlekednek, a dunaszerdahelyi SAD vállalatot egyszerűen „kihagyták” az integrált közlekedési rendszerből. S természetesen kihagyták a Dunaszerdahely felé közlekedő Regiojet vasúti társaságot is. Mivel a Regiojet a zsöszörö (Železnice Slovenskej republiky) konkurrense, nemes egyszerűséggel őt nem vették be a buliba. Így az érintett települések (Pozsonypüspöki, Csölle, Misérd, Annamajor, Úszor) lakói úgy kimaradtak a kedvezményből, akárcsak a szlovákiai magyarok a szlovák alkotmányból.

Sok van, mi csodálatos – jut eszembe Szophoklész halhatatlan mondata. A szlovák főváros integrált közlekedése biztosan nem az.

Őry Péter, az MKP önkormányzati és közigazgatási alelnöke

Kép: bid.sk

Nyilvánvaló, hogy az Európai Unió vezetése nem tud mit kezdeni a kontinensre zúduló vándoráradattal. A közös tervek abban merülnek ki, hogy egy-egy országnak hány ezer migránst kellene befogadnia – szolidárisan és kötelezően. Hogy mit gondol erről egy-egy ország népe, az nem érdekes. Néhány politikus az öngyilkosságig szolidáris. Látszólag.

 Előbb engedjünk be akár néhány millió bevándorlót, utána osszunk szét őket, majd a „fölösleget” fogdossuk össze, és bérelt repülőgépeken szállítsuk haza (?). Közben folyik az időhúzás, és nemcsak a Nyugat-Balkán országai, de Európa többi állama, sőt egy-egy állam tartományai is egymás ellen fordulnak. Már az iskolás gyerekek is tudják, ha ez így megy tovább, vége az Uniónak, mert vezetői elfordultak a néptől, és a saját szakállukra (vagy ki tudja, kiére) politizálnak.

Támogatási alapok az ellátásukra

 Már nem is meglepő, amit minap a német CDU egyik alelnöke, Julia Klöckner agyalt ki, aki szerint: „végig kell gondolni, hogy miként lehet átcsoportosítani az uniós költségvetés forrásainak egy részét a menekültválságból fakadó feladatok finanszírozására olyan országoktól, amelyek nem fogadnak be menekülteket”. Jeroen Dijsselbloem holland pénzügyminiszter, az euróövezeti pénzügyminiszteri tanács elnöke még durvábban fogalmazott. Szerinte a támogatási alapokból például a Lengyelországba, Csehországba és Magyarországra áramló pénz egy részét a Törökországban élő menekültek ellátására kellene fordítani.

      A migránsok a Vajdaságbeli Magyarkanizsa és Horgos között gyalogolnak. Kép: Körkép.sk

Miközben Kelet-Közép-Európa országai azért kapnak több támogatást, hogy fel tudjanak zárkózni lassacskán Európa gazdagabbik feléhez, és versenyképesek lehessenek (majd egyszer) a – bőséges állami támogatásokkal (uniós pénz) megnyert – tőkeerős nyugati cégek jóvoltából, ne feledjük, befizetők is. (Némelyik készbefizető, mert a megítélt támogatásokat saját források híján képtelen lehívni, így hét év alatt többet tesz be a közös uniós kasszába, mint amennyit – a szolidaritás jegyében – kivesz onnan.) Nem mellesleg: hálás piacai a nyugat-európai (éppen a kis Luxemburgban nagy számban adózó) multiknak.

Kilóg a lóláb

 A nagy európai szolidaritás-kánon egyre többször fog falsot. Kilóg a lóláb, mondhatjuk, ha sorra vesszük az elmúlt néhány nap történéseit. A Juncker-féle speciális csúcsértekezletet például, melynek a lényege az: a Nyugat ­– Balkán országai és Magyarország változzon át egy nagy fogadóállomássá, „hot spot”-tá, ahogy ők hívják, elvégre mégsem járja, hogy a „Welcome Refugees” számolatlanul, ellenőrizetlenül és szűretlenül szakadjanak rá a jól bejáratott régi tagállamokra! „Welcome”, de csak a szegény rokonoknál…? Mert a törökök és a görögök túlságosan megkérnék egy hasonló gesztus árát, mi meg – ez idáig – mindennek eleget tettünk, amit elvártak tőlünk, ahogy a klasszikus fogalmazott: „semmiért egészen”. Ez is európaiság és szolidaritás.

 Hogy Németországban már ott tartanak, hogy az iskoláktól elveszik a tornatermeket, és német embereket költöztetnek ki a községi bérlakásokból, hogy helyet csináljanak a migránsoknak, legyen ez a száz évig vezekelni akaró német polgárok gondja. De hogy az Unió szegényebb régióit így próbálják zsarolni éppen azok, akik közvetetten előidézői a bajnak, több mint elgondolkodtató.

 Ha néhány nyugati politikus olyan intenzitással agyalna a megoldáson, mint amilyen szorgalmas a zsarolásban, előbbre tartanánk, és nem kellene félteni gyermekeink jövőjét.

 Őry Péter

„Idegen szavak szótára: integráció — beolvasztás, hozzácsatolás”

A határon túli, így a  felvidéki magyarság elmúlt évtizedeire is jellemző alaptézisünk lett a megmaradásért vívott küzdelem. Nem szoktunk már ezen meglepődni, hiszen egy-egy országban a kisebbségi lét velejárója lett – szinte természetes reflexként – a társadalmi vagy közösségi önvédelem. Természetessé vált, hogy — mint az orvostudomány a penicillin feltalálása utáni időszakában — mi is nap mint nap újabb és újabb kihívásokra keressük a hatékony gyógyírt. Természetes, hogy többféle úton is elindulhatunk a keresésben, lehetnek más és más elképzelések, ami viszont – remélem – minden politikust, véleményformálót, illetve magyar polgárt vezérel, az nem más, mint egy közös cél: közösségünk megtartása és fejlesztése nyelvében, vallásában, történelmi hagyományaiban, oktatási, kulturális és egyéb intézményeiben…

Napjaink európai közbeszédének központi témája a menekültválság. Hetek óta arról beszélnek a vezető politikusok, hogy a migránsválság egyik alapkérdése a beözönlő tömegek integrációjának megoldása, azaz az emberek beolvasztása. Más szóval élve: a más nyelvű, vallású és eltérő történelmi hagyományokkal bíró menekültek asszimilációja.

A felszín alá nézve azonnal újabb kérdések merülnek fel. A meghirdetett „nemzetek Európája” és „multikultularizmus” eszméjével mennyire van összhangban az a megfogalmazott cél, hogy a közel-keleti, ázsiai és afrikai tömegeket integrálnunk (azaz beolvasztunk) kell? Érdemes lenne a vezető európai politikusoknak elgondolkodniuk azon, hogy így a saját maguk által létrehozott elvekkel ellentétes új célokat fogalmaznak meg.

      Kép: rehabjob.blog.hu

Más kérdés, hogy a valóság teljesen eltérő! Ahogy minket, határon túli magyarokat — akik ugyebár őshonos kisebbség vagyunk –, ugyanúgy a kolóniáikról származó lakosaikat sem tudták integrálni, asszimilálni – beolvasztani… Nem is beszélve például a németországi törökökről, a belgiumi kurdokról, akik csak az elmúlt pár évtizedben érkeztek. Mindenhol működik a közösségek önvédelmi reflexe.  Ahol az adott kisebbség nem őshonos, ott pár év vagy évtized alatt egy sajátos közösségi rendszert alakít ki. Nem olvad be, nem integrálódik (pl. németországi török), hanem saját közösséget hoz létre. Mert az ember, egy-egy népcsoport több, mint a zsebébe kerülő fizetés. Van, amit nem lehet megvenni, mert nem áru.

Az Európai Unió tehetetlenségét mutatja, hogy az elmúlt évtizedekben az őshonos kisebbségek helyzetét sem tudta (vagy nem akarta) tisztességesen megoldani. Mi, határon túli magyarok az elmúlt 25 évben megtanulhattuk a leckét: ne számítsunk arra, hogy az EU hatékonyan segíti az őshonos kisebbségeket. A közelmúlt történelme is mutatja, hogy néhány politikus beolvasztásba vetett hite – zsákutca, hiszen a Habsburg-birodalom vagy a volt Jugoszlávia, Csehszlovákia nemzetei sem „integrálódtak” valamilyen meghatározhatatlan össznemzetiségi gyurmává. Sőt vannak olyan őshonos, ma még kisebbségnek nevezett nemzetek, amelyek egyre hangosabban hirdetik: ki kell tolatnunk ebből az integrálódási zsákutcából (katalánok, skótok, feröeriek stb.).

Őszintén: nem értem, hová tűnt Európa jelentős részének az önvédelmi reflexe. Talán csak ott maradt meg, ahol naponta találkoznak (találkozunk) azzal a küzdelemmel, amely a saját identitás és közösség megőrzéséért zajlik. Akik ma Európába menekülnek – vagy csak „érkeznek” és érkezni fognak – nem őshonosak, valószínűleg nem olvadnak majd be, mert nem ilyen céllal jönnek, hanem saját közösségeket alapítanak. Csak nehogy egy napon arra ébredjünk, hogy akiket a „világtalan”, gazdaság- és pénzközpontú, konform európai politikus integrálni akart, az olvaszt be minket! Ki mint vet, úgy arat – tartja a népi bölcsesség. Európa már vetett néhány téveszmét, lehet, most a legújabbnak aratjuk a „termését”. 

Őry Péter,

az MKP közigazgatási alelnöke

Jobbról - balról ömlik ránk a bevándorlással kapcsolatos hírfolyam. Számtalan érv és meglátás látott napvilágot, csak épp a „karnyújtásnyira” lévő történésekről nem szól senki és semmi.

Nyáron egy kárpátaljai nyári táborban volt szerencsém előadást tartani. Utam során kiléptem a schengeni övezetből… Micsoda meglepetés: az ukrán határon egy teljes kerítésrendszert láttam. Nahát, nahát, csúnya egy országok ezek a kelet-közép – európaiak, az ukrán határon már rég kerítést építettek! Nem is értem, a mai napig nem: jogilag talán több típusú schengeni határ létezik? Keleten kötelező, délen elutasítandó egy-egy kerítés? Aprócska nüánsz, hogy több mint két óráig tartott a belépés Ukrajnába, és a későbbi kilépés, azaz a belépés az EU-ba. Regisztráltak nálam minden, kocsit, koszos zoknit, üzemanyag-mennyiséget és még ki tudja, mit.

Nem bántó szándékkal, de meg kell jegyezem, hogy a Kárpátok keleti végein jó pár helyen burkolat az utakon csak mutatóban van, inkább kátyúrengeteg, mint közlekedési felület az, amin zötyög az ember. És sok minden van még hasonló állapotban, hiszen nincs munka, nincs pénz és az ország háborúban áll. Az egyébként meseszép tájakon az emberek nehéz körülmények között, de szülőföldjükön élnek. Szvoboda zsákfaluban beszédbe elegyedtem egy Igor nevű családfővel, aki épp kaszálásból jött le a faluba. Kérdeztem, milyen az élet itt, miből élnek. Mondta nekem, hogy a támogatások és a nyugdíjak úgy havi 50 eurót tesznek ki. Mindenki ügyeskedik, tehenet tart, gombát szed, készül a télre. Ja, meg hogy volt kint Csehországban dolgozni, de inkább hazajött, mert a család az család, a szülőföld pedig szülőföld. Jobban élne külföldön, de nem hagyhatja ott a kis faluját. Megélhetés alig-alig, kemény munka mindennap, de nem a névlegesen jobb állami (szociális) háttér, hanem a szülőföld és a család szeretete, ami ott tartja, azaz: neki ez az igaz érték.

Nézve napjaink eseményeit, párhuzamot keresnék. A ruszin ember, aki alig él meg, keresztény, európai szellemben (mert Európa nem zárul le a schengeni határon!) nevelkedve, szláv nyelvet beszélve nem akar az EU valamelyik országába menekülni; azok a más vallású, más nyelvű, kultúrájú emberek meg, akik nem a családjukat menekítik és mentik, viszont igen. Miért is? Mert itt vagy ott könnyebb…? Tetszik vagy sem, itt (is) megmutatkozik az értékrendbeli különbség: a szülőföld szeretete, a ragaszkodás az egyik oldalon, az olcsó és kényelmes élet képe a másikon. Azt pedig, hogy ki, hogyan és mikor tudna beilleszkedni azok közül, akiknek a kényelmes élet a jövőképe, vagy hogy tudna-e ragaszkodni a mi szülőföldünkhöz, döntse el a tisztelt olvasó…

Őry Péter

az MKP önkormányzati és közigazgatási alelnöke

Nyitókép: beregihirek.hu

Amióta az Európai Unióhoz csatlakoztunk mi, Kelet-Közép – Európa népei, szinte egyetlen leckére ébredünk minden reggel: megfelelni az uniós normáknak és törvényeknek. Mert az „elitklubhoz” tartozni felemelő és biztonságérzetet sugalló dolog. Dagad is a keblünk a büszkeségtől. Végre európéer európaik lehetünk. Igyekszünk is megfelelni.

Különösen mi, magyarok, akik az Unión belül is vagyunk, meg kívül is. Egy részünk bent, más részünk kint dagadozik a büszkeségtől. Csak egy aprócska gond van ezzel: a kint maradott és az utódállamokban élő magyaroknak, akik őshonos kisebbségek (hiszen egy ezredéve élnek a szülőföldjükön), nem járnak ugyanazok a jogok, amelyek megilletik a svédországi finneket, a dél-tiroli osztrákokat, a dániai németeket, vagy a spanyolországi katalánokat.

Európában ugyanis él vagy ötvenmilliót számláló őshonos kisebbség, amelynek a sorsával az Unió nem kívánt foglalkozni eddig sem. Most meg minden erejét leköti a beözönlő migránsok tömegeinek a befogadása, a rögtönzés, a káosz a sorsuk intézésében, a nagy műgonddal megalkotott uniós működési-működtetési rendszer felrúgása…

Nemrég még az Unió erős emberei is arról beszéltek: megbukott a multikulturalizmus. Akkor Angela Merkel ismerte el, hogy képtelenek voltak ötven év leforgása alatt integrálni jóléti nyugati társadalmaikba befogadott más kultúrájú, más vallású embereket, akik, tegyük hozzá, már eddig is rengeteg gondot és fejfájást okoztak. (Emlékezzünk csak a lángoló Párizsra, a brüsszeli karácsonyfa-cirkuszra, a kereszthasználat tiltására, mondván: sérti az ott élő muszlimok érzékenységét, vagy a németországi törökök elleni évek óta folyó radikalizálódásra.) Európa vezetői nem képesek felfogni, hogy a világ összes baját nem tudják orvosolni, különösen nem a jelenleg fennálló gazdasági-jóléti rendszer fenntartása mellett.

Nekünk, új tagállamoknak megvan ezzel a tapasztalatunk. A mi felzárkóztatásunk sem sikerült, és nem csupán a saját hibánkból. A globális gazdaság piacszerzésének áldozataivá váltunk, a munkanélküliség ugrásszerű megnövekedésével, a nyomott – így versenyelőnyt jelentő – bérszínvonalakkal, ezért élnek térségünkből milliók a szabad munkaerőmozgás „áldásos” lehetőségével. Messziről úgy fest: valami érthetetlen lelkiismeret-furdalástól – vagy politikai számítástól – vezérelve a régi tagállamok azt akarják, hogy fogadjunk be mindenkit, aki otthon nyomorog, nem érzi jól magát.

És ha már lelkiismeretről esett szó: talán a briteknek van igaza, ők a közel-keleti szír menekülttáborokból akarnak valóban rászorulókat befogadni, s nem kérnek az illegális bevándorlókból, sem embercsempészekből.

Európa és az uniós vezetők jelenlegi magatartása, tétovasága csak azt mutatja: az igazán nagy és fontos kérdéseket képtelen kezelni. Európa – és az Európai Unió – alkonyát, hanyatlását jelzi, hogy képtelen kézben tartani a dolgokat, melyek sorsát is megpecsételhetik.

Az ötvenmilliós őshonos kisebbség jogállását ötven év alatt sem tudta és akarta rendezni, holott mi azonos kultúrkörből vagyunk, a demokrácia és a jogállam elveivel és feltételeivel is tisztában vagyunk, nem vagyunk messzeföldről érkezett, más szokású emberek; csak a szülőföldünkön szeretnénk otthon lenni, úgy élni, olyan jogokkal bírni, mint a többségi nemzeteinkhez tartozó polgártársaink. Egy ilyen Európai Unió mit tudna kezdeni bevándorlók újabb millióival, amikor egy árva szó sem esik – eshet – arról, hogy mi lesz az ötvenmilliónyi őshonos kisebbségi jogaival?!

Hogyan lesz nekünk, az erdélyi vagy a kárpátaljai magyaroknak autonómiájuk? Hogyan és mikor óhajt ezzel foglalkozni Brüsszel, ha minden erejét leköti (bár még ez sem igaz) a migránshullámmal való törődés?

Idén tavasszal volt egy meghallgatás az Európai Parlamentben, amelynek megvalósulására a felvetéstől mostanáig hét évet kellett várni. Gondolhatjuk-, remélhetjük-e, hogy a brüsszeli vezetőknek egyszer majd csak eszébe jut, hogy az őshonos kisebbségek jogait is rendezni kéne? Miközben Európa nyugati fele boldog együgyűséggel keblére öleli a muzulmánok millióit, mi, őshonos európai népcsoportokhoz tartozó polgárok – Luther Mártonnal szólva –: itt állunk, másként nem tehetünk?!

Őry Péter,

az MKP önkormányzati és közigazgatási alelnöke

Augusztus huszadikán – ami nemcsak arról nevezetes, hogy István (Sztephanosz, Stephanus, Stefán, Štefan) napja, hanem arról is, hogy ez a világszerte élő magyarság legnagyobb ünnepe – ugyanúgy felkel a nap, mint máskor. És megjelenik a Szlovákiában élő magyarok egyetlen magyar napilapja, az Új Szó, mely most sem okozott „csalódást”: első pillantásra is (ismét és sokadszor) világos, hogy ignorálta a magyarság ünnepét.

De a másodikra és a többedikre is. A címlap vezető híre a szlovák oktatási miniszter legújabb agykilövése, Fico rozsnyói diadalútja, hogy olcsóbb lesz a benzin, és elárverezik a Beatles első lemezét. Rendben, gondolja a nyájas olvasó, talán egy jegyzetet, kommentárt talál a lap belsejében. Hiába kereste. Olvashatott az irodapiacról és a rántott sajtról, Harabinról és a bangkoki merényletről, tücsökről és bogárról. Csak arról nem, amiről ez a nap szól minden magyar számára, tekintet nélkül arra, hol él, a világ mely szegletében. Az igazsághoz tartozik, hogy nemzeti ünnepünkre vonatkozó egyetlen, az MTI-től átvett hírecske a lap 8. oldalán olvasható („Augusztus 20 Budapesten”).

Ez a nap az egész világon élő magyarság – nyugodtan kimondhatjuk – szent ünnepe. Megünnepeljük – vagy megemlékezünk róla – Prágában, Kolozsvárott, Torontóban vagy Sydney-ben, Bécsben vagy Ungváron. Csak az Új Szó számára nem fontos.

Bárhogy töröm a fejem, nem tudom megfejteni a dolgot. Valamiféle hamis megfelelési kényszer vezérli a kiadót? Vagy lehet, hogy a napilap szerkesztői, kiadója úgy gondolják, addig nem nyilvánulnak meg nemzeti ügyben, amíg Magyarországnak nemzeti kormánya van? Ha liberális vagy szocialista kormánya lenne Magyarországnak (mert a lap a magyarországi liberálisok szatellitjeként közvetetten ezen szorgoskodik, hiszen előszeretettel ekézi a magyar kormányt és a kormányfőt; ne feledjük, hogy néhány éve például a nemzeti ünnepen az volt az aznapi címlapsztori, hogy Amerikából hazajött a nemzet megmentője, Bajnai Gordon), akkor szerepelhetne a címlapon augusztus huszadika? Merthogy augusztus 20. csak a magyarországi magyarok ünnepe?

Nem a kormánypropagandát hiányolom, nem is az ellenzékit. Nem azt, hogy ki a nemzeti, és ki nem az. Nem a politikumot. I. István királyunkat, aki megteremtette a keresztény magyar államot, és akit ezen a napon avattak szentté. Ez nem bal- vagy jobboldali, kisebbségi vagy többségi téma. Ez felette áll a napi politkumnak.

Az elején azt írtam: a szlovákiai magyarok egyetlen napilapja. Ebben azonban egyáltalán nem vagyok biztos. Mármint abban, hogy az Új Szó a szlovákiai magyarok napilapja lenne. Inkább egy a többi szlovákiai napilap közül, amely magyar nyelven íródik. Hogy mennyi köze van a magyarsághoz, azt azonban döntse el a még valamilyen atavisztikus vonzódástól vezérelt, egyre apadó olvasótábor. Az Új Szó augusztus 20-i számára csak két jelzőt találok: méltatlan és felháborító. 

Őry Péter