Nincs új a nap alatt. Legalábbis Szlovákiában, ahol a kormányzó Smer-SD (Irány-Szociális Demokrácia) osztogatja a támogatásokat vazallusainak és azoknak, akiket arra méltónak talál. Természetesen elsősorban azoknak a községeknek, amelyekben smeres a polgármester, illetve amely községekben a Smerrel kötött koalícióban nyerte el valaki a polgármesteri címet. Bizonyítva ismét, hogy ebben az országban esélyegyenlőség van, és a közpénzekből – valamennyiünk adóeuróiból – egyformán jut mindenkinek. Éljen az illető Észak- vagy Dél-Szlovákiában, legyen szlovák, magyar vagy ruszin.

Amúgy meg egészen másként mennek a dolgok.

Míg tavaly mindössze 770 ezer eurót költött a kormány többfunkciós sportpályák építésére Szlovákia-szerte, idén, a parlamenti választások előtti évben 4 milliót - a szociális csomagok mellett új ízfokozót dobva a köznek. Egy-egy sportpálya megépítésére az elnyert összeg durván 40 000 €, így 100 új sportpálya támogatásáról döntött a kormány szigorúan „pártatlan” és „független” szakértői bizottsága. A döntés alapján vannak egyenlő polgárok, és vannak, akik nem méltók a kormány kegyeire. Utóbbiak természetesen az ellenzékiek táborához tartoznak, és a déli, magyarok által lakott régiókban élnek, onnan nézhetik, hogyan bánik a kormány az ország költségvetésével.

Lássuk a részleteket, mert az ördög azokban lakozik.

Az adatsor – megszokhattuk – ezúttal is durva aránytalanságokról árulkodik, és előrevetíti a Smer által elvárt hűbéri támogatást a jövő évi parlamenti választásokon. A 100 multifunkciós sportályából ugyanis 58-at smeres és a Smerrel koalícióban regnáló polgármester községe építhet. A független polgármesterek által vezetett települések közül 34 kapott támogatást, a KDH-SDKÚ-s vezetésű községek közül 1, az MKP-s polgármester irányította községek közül mindösszesen 2 részesült támogatásban. Összegszerűen: a Smer, illetve Smer-koalíció által vezetett falvak 2 320 000 €-t, a függetlenek 1 360 000 €-t, a KDH-SDKÚ vezetésű falvak 40 000, míg az MKP-s polgármesterrel működő települések 80 000 € támogatást kaptak. A futottak még kategóriába tartozik négy megyei iskola, összesen 200 000 eurós támogatással.

Nem nehéz kiszámítani, hogy a kormánypárt és haveri köre a négymilliós összegnek több mint a felét kanyarította ki magának a közös kalácsból. Még érdekesebb, hogy az általuk benyújtott pályázatok az összes pályázatnak a 33,5%-át tették ki, eredményesség tekintetében mégis 58%-ot!

Durván leegyszerűsítve: a 95 község – amely támogatásban részesült – háromötödében a Smer vagy annak koalíciós polgármestere a főnök. Miután az önkormányzati választásokon a Smer a polgármesteri helyek mintegy harminc százalékát nyerte el (koalícióban kb. 8%-ot), ami nagyjából egyharmad, ez a háromötödös pénzosztási arány nagyon durva és árulkodó. A Smer és csatlósai által vezetett falvak fiatalsága, öregjei, és középkorú, az egészséges életet és a sportolást szerető polgárai méltóbbak arra, hogy lehetőséget kapjanak a sportolásra, testi-lelki fejlődésre, mint a más politikai beállítottságú polgárok. A politikai „ellentábor” adófizetője focizzon, teniszezzen a libapiszkos réten a falu mögött, vagy csináljon sportpályát saját zsebre, hisz ők nem elég jó szlovákok, vagy nem eléggé „a mi magyarjaink”… S ha a Smeren és Ficón múlik, nem is lesznek azok soha.

Még egy aprócska adalék. A szlovákiai magyarok közül sokan kétkedve teszik fel a kérdést: ugyan minek nekünk önkormányzás, ne adj isten az autonómia? Többek közt ezért is. Hogy a közpénzek elosztásánál ne a mindenkori kormányhatalom döntse el, mi jár nekünk, és ne csak adófizetői legyünk az országnak, hanem döntési lehetőségünk is legyen, mit szeretnénk építeni az általunk megtermelt javakról és befizetett adókból az általunk lakott területeken. Iskolát, utat, ipari zónát, vegyesboltot, templomot, könyvtárat, netán sportpályát… És hogy ne kelljen külföldre kitántorogni a megélhetésért.

Őry Péter, MKP alelnök

Tévedés ne essék: minden tiszteletem az önkéntes tűzoltóké, akik tulajdonképpen civilként, második műszakban, szabad idejüket áldozva űzik nemes hivatásukat. Helyt kell állniuk bármilyen kemény helyzetben, beleértve az egészségük, sőt az életük kockáztatását is. Mert a tűzoltók élete nem csak bemutatókból és szórakoztató versenyekből áll.

Aki szirénázó tűzoltó autót csak filmen vagy távolról látott, könnyen azt hihetné, hogy az állam tűzvédelme az állam felelőssége és terhe. Tévedés! Az állam, mint annyi mindent, ennek a felelősségét, terheit és költségeit (is) az önkormányzatokra passzolta, még valamikor 2001-ben. Pontosabban 1990-ben, amikor a Szlovák Nemzeti Tanács megalkotta azt a törvényt, mely szerint a Szlovák Köztársaság önkéntes tűzvédelméről az állampolgárok csoportosulási jogáról szóló törvény alapján (83/1990 Zb.) polgári társulások – akár a galambtenyésztőké, a horgászoké vagy a kiskertészeké – gondoskodnak, amelyek részt vesznek az élet, az egészség és a vagyon védelmében a tűzesetekkel és természeti katasztrófákkal szemben.

A legcifrább az egészben, hogy ezeket az önkéntes társulásokat az önkormányzatok kötelesek fenntartani és eltartani. Működtetni. Márpedig a költségek végeláthatatlanok is lehetnek: tűzoltó szertárt kell építeni, tűzoltókocsit, felszerelést kell vásárolni, azt karbantartani, üzemeltetni. A tűzoltókocsit műszaki viszgára kell vinni, gázolajat kell bele venni, hogy haladjon, téli-nyári abroncscserét kell megejteni rajta, kicserélni az elromlott kuplungot stb. Hosszú a sor.

Kép: parameter

Miről szól a törvény? A 314/2001 Z.z. törvény 15.§-a szerint a község köteles önkéntes tűzoltó testületet létrehozni, annak ütőképességét megtartani, és bebiztosítani az anyagi-műszaki feltételeit, bebiztosítani az önkéntes tűzoltók szakmai képzését, bebiztosítani tűzoltó szertár építését és karbantartását, vízforrást biztosítani, tűzbejelentési helyet fenntartani, megjelölni és tartósan karbantartani a felvonulási területet és ahhoz vezető utakat. S ami még ennél is cifrább: köteles jogi és fizikai-vállalkozó feladatkört betölteni a saját vagyona viszonylatában. Magyarán: jogilag is felelnie kell a fentiekért. Kizárólag margómegjegyzésként: számtalan község nem teljesíti a törvényi kötelezettséget, hiszen nincs a településen önkéntes tűzoltó testület, ami ugyebár kötelező…

A törvényt egyébként tavaly módosították, megszüntetve a községi tűzoltó testületeket. Azóta nem a község tűzoltó testületei, hanem a községben működő tűzoltó testületek. E fából vaskarika hivatott javítani az egész országra kiterjedő tűzvédelmi hálózaton. Az önkéntes testületek tevékenységüket tagsági díjakból (talán elég néhány liter dieselre), tevékenységükből származó bevételből (megfizettetik az oltást?) fizikai személyektől származó ajándékokból és öröklésből finanszírozzák. Mondanom sem kell, sok amerikai nagybácsinak kellene jobb létre szenderülnie ahhoz, hogy az egész országos hálózat működhessen. Ja, a hab a tortán: az állam évente támogatást nyújt számukra az állami költségvetésből. Már amennyit jónak lát, vagy amennyire futja a büdzséből. Ki tudja, többet-e, mint amennyit például a Váhostav elsíbolt, vagy annál kevesebbet.

Amikor nemrég beindult a Robert Kaliňák belügyminiszter vezette jótkékonykodási úthenger, a nagy tűzoltókocsi osztogatás (több száz darabot hintettek szét a Smer tavaszi választási hadjáratának részeként), gondolom, sok polgármester sírva fakadt a meghatottságtól. Mégiscsak rendes ember ez a Kalinák Robi, hisz lám, adott nekünk (igaz, csak kölcsönbe) tűzoltókocsit, amelyet nekünk kell eltartani, műszaki-vizsgáztatni, telitankolni. Természetesen szigorúan önkéntes alapon, hiszen kötelező!

Őry Péter

Javában zajlanak „Beszéljük meg!” vitafórumaink, melyek keretében a Magyar Közösség Pártja bemutatja „A szlovákiai magyar közösség megmaradásnak és gyarapodásának, valamint Dél-Szlovákia gazdasági felzárkóztatásának intézményi feltételei” címet viselő dokumentumát.  Hívhatjuk bárhogy a dokumentumot, egy jellemző mozzanatát ki kell emelnünk: ez nem holmi látomás, káprázat, ez közösségünk és régióink valós helyzetének elemzése és egy megfogható jövőkép alapjainak dokumentuma.

A több mint félszáz helyszínen lezajlott lakossági találkozók lehetőséget adnak arra, hogy mérleget készítsünk az meglátásokról, hozzászólásokról és véleményekről. A dokumentum bemutatása során szinte az összes helyszínen döbbent arckifejezésekkel találkoztunk, amikor feltártuk régióink gazdasági kiéheztetésének bizonyítékait.

Hogy az olvasó is értse, az Európai Unió 2007-2013-as tervezési időszakának támogatásai vonatkozásában a magyarok által lakott régiók szinte minden esetben a nagyon alacsony szinten támogatottak között voltak. Néhány konkrét példa ennek szemléltetésére: a csatornázásra a Malackai járásban 480 euró/lakos összeg jutott, a Dunaszerdahelyiben 47 euró.

Az árvízvédelem esetében a legtámogatottabb járás a Miavai volt 273 euróval, a Dunaszerdahelyi 0 (azaz nulla!), ugyanúgy, ahogy nulla volt az Érsekújvári, a Rimaszombati, a Nagymihályi vagy a Rozsnyói járás támogatásai is. Hosszan sorolhatnánk még a tényeket, de nem ez a cél, hanem az, hogy megmutassuk: régiónk „legrosszabb” gazdája a központi kormány, hiszen a fentiek két Fico- és egy Radičová-időszak eredményeit tükrözik.

Rendezvényeken szinte egyöntetű véleményként hangzik fel, hogy ezeket az adatokat nagydobra kell vernünk, hangsúlyosabban meg kell jelentetnünk, hiszen régióink leszakítottsága miatt az ott élő szlovákokat, romákat és más nemzetiségűeket is hátrányok érik. Közös érdekünk, hogy a mai megyerendszer – a természetes régiók alapértelmezése mentén, széleskörű és sajátos jogkörökkel, valamint önálló finanszírozás megteremtésével – módosításon essen át. Magyarán: újra kell gombolnunk a kabátot a megyei önkormányzati rendszer vonatkozásában is!

Más kérdés, hogy közösségünk fogyása, a magas munkanélküliségi ráta, a munkahelyteremtő beruházások hiánya, jogállásunk, nyelvhasználati lehetőségeink, az iskolák leépítésére  - bezárására tett lépések mind azt mutatják: saját ügyeinket saját hatáskörben – nekünk magunknak – kell kezelnünk, mégpedig úgy, hogy ahhoz a források is saját rendszerben jönnek (jöjjenek) létre. Mondhatjuk ezt önigazgatásnak, önrendelkezésnek vagy autonómiának is, egy dolog biztos, meg kell nyitni azokat a kérdéseket, amelyek elhallgatása közösségünket a mai helyzetbe, lelkületét tekintve pedig – az általam – közösségi Stockholm-szindrómának* nevezett állapotba jutatta. 

Őry Péter, az MKP önkormányzati alelnöke

*A Stockholm-szindróma egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántás mellett a rab figyelmet, néha felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van szolgáltatva neki, az élet-halál ura felette. (Wikipédia)

A magyar nyelvi környezetben az osztrák Opus dalából általában azt hallottuk, hogy „levelet kaptam lájf”. Polgármesterként ma én is egy „szívélyes” levelet kaptam. Nem mástól, mint személyesen az ország miniszterelnökétől, Robert Ficótól.

Enyhe meglepetésben részesültem, hiszen a demokratikus jogállami szabályozást meghatározó módok ellenére máskor jó, ha több hónap után válaszra méltatja az embert a kormányhivatal. De ez most nem is válaszként jött, hanem a kormányzó párt újabb kampányszagú húzásaként.

Három témában húzzák el az orrunk előtt a mézesmadzagot.

A miniszterelnök először ígéretet tesz, hogy 2016-tól az önkormányzatok finanszírozásában az eddig 68,5 százalékos arányt 70 százalékra emelik, azaz a természetes személyek jövedelmi adójának ilyen aránya kerül vissza az önkormányzatokhoz. Nem más ez, mint parasztvakítás a köbön, hiszen az alapkérdést nem oldja meg, mégpedig azt, hogy az önkormányzatok ne egy adónemhez kötődjenek, hanem az állam összbevételeinek X százalékát garantált normatívaként kapják meg. Ha ilyen finanszírozás módozatán töprengenének Ficóék, végre nem 100 évente tataroznánk egy-egy útszakaszt, nem lenne kérdés a települések önerőből történő fejlesztése stb.

A második ígéret a közoktatási törvény módosítását érinti. Na, nem azt a részét, amely igazán kérdés, hogy az szeptember 1-én életbe lépő módosítást oldja-e a kormány, hanem csak az iskolaigazgatók kinevezésének folyamatát. Meg sem lepődtem, hiszen hallva Draxler miniszter urat az SZMPSZ rozsnyói rendezvényén, várható volt, hogy az iskolákat likvidáló törvényen nem módosítanak – kizárólag elodázzák azt a választások utáni időpontra. Az alapkérdést pedig nem nagyon veti fel senki, hogy tudniillik miből finanszírozza az önkormányzat a kisebb létszámú iskolák esetében a tanárok fizetését, a gáz- és villanyszámlát…

A harmadik ígéret a közbeszerzési sávok megemelését lebegteti, azaz, hogy az eddigi 1000 euróról 3000-re emelnék az egyenes árú beszerzések lehetőségét. A történet pikantériája, hogy a Váhostav-ügyben milliókat úsztat el a kormány, de az önkormányzatoknál anno hihetetlen erős szabályozást vezetett be. A törvény puhítása jól hangzik, de semmit sem old meg. Egyébként pedig, hadititok ide vagy oda, helikoptereket 300 millió euróért nem gond beszerezni, közbeszerzés ide, transzparens üzlet oda.

Fico levelének a vége a legszebb. Idézem: „találkozásunk reményében, tisztelettel.” Hurrá! Lehet, hogy a Kaliňák-Bugár kettőse után újabb kölcsönautókkal vakítják a nagyérdeműt? Vagy talán ezúttal valami mást osztogatnak majd a Csallóközben (is)? Ki tudja, érdekes ősz és tél elé néznünk.

Őry Péter

Az MKP alelnöke

Kép: N-napilap, Shooty

Tisztel Hölgyeim és Uraim, tisztelt emlékezők!

Örvendetes és felemelő, hogy a magyar parlament beemelte az egyetemes magyarság ünnepei közé emléknapként március 27-ét, a mi legnagyobb szülöttünk és az egyetemes magyarság egyik legnagyobb történelmi alakja, II. Rákóczi Ferenc születése napját. Köszönet érte.

A másik – ünnepnek semmiképp sem nevezhető – emléknapja a magyarságnak a felvidéki magyarok kálváriája, a II. világháború utáni deportálások és kitelepítések emléknapja. Ilyenkor arra emlékezünk, hogy a csehszlovák utódállam mintegy százezer magyart kényszerített szülőföldje elhagyására.

Miért fontos erről a napról megemlékeznünk? Azért, mert – szemben az állítással, hogy ez már valamiféle ködös múlt – ez a trauma máig érezteti hatását. Él a mindennapok sötét árnyaként, amikor a könyörtelen statisztika azt mutatja, hogy két népszámlálás között, röpke húsz esztendő alatt eltűnt Szlovákiából százhúszezer magyar. Él az anyanyelvű iskolától való elfordulás gyakorlatában, veszélyeztetve egész iskolarendszerünket. Él a szlovákiai bíróságok gyakorlatában, hiszen napjainkban is előfordul, hogy kitelepített magyarok egykori birtokait ítélik oda a betelepültek utódainak. Tudatában vagyunk vagy sem, az elszenvedett trauma rezgései – mint a vízbe dobott kő —közösségünk lelkében ma is ott hullámoznak.

És él az emékezet merevlemezén, kitörölhetetlenül, hiszen a számbelileg többségben levő nemzet (amellyel a trianoni gyalázatos döntésig testvérként teltek mindennapjaink) a mai napig nem volt képes szembenézni azzal a bűnösséggel, amellyel annak idején éppen minket vádolt meg, tegyük hozzá: igaztalanul. A mai Szlovákiában generációk nőnek fel úgy, hogy semmit sem tudnak az akkori eseményekről.

Sokszor érezzük úgy, joggal vagy jogtalanul, hogy a történelmi Magyarországtól elszakított nemzetrészek rangsorában — már ami az önszerveződést, a kiállást és a nemzethez fűződő kötődésünk szilárdságát illeti, — a Felvidék valahol a sor végén kullog. Nem véletlen, hogy a magyar állampolgárságot igénylő elszakított nemzetrészek magyarjai közül éppen a Szlovákiában élő magyarok kérték a legkisebb számban a visszahonosítást. Sokan szégyenként élik ezt meg, ám aki egy kicsit is ismeri a múltat, tudja, hogy ennek – az aktuálpolitikai fenyegetettség mellett – megvannak a történelmi okai. Az okok közt fajsúlyosan szerepel az 1947. április 12-én kezdődött, s több mint két évig tartott kitelepítés, amelynek következményei máig hatnak.

A megbékélés, a múlttal való tisztességes szembenézés mindmáig várat magára. Hiszen a  Beneš-dekrétumok, amelyek mindezt elindították és lehetővé tették, a mai napig a szlovák jogrend szerves részét képezik.

Mi több, 2007-ben a  szlovák parlament összes pártja (kivéve az akkori Magyar Koalíció Pártját) megszavazta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló határozatot. Vagyis megerősítést nyert az embertelenség és a kollektív felelősség – amelyet egyébként nemzetközi dokumentumok tiltanak – gyakorlata a szlovákiai jogrendben, a civilizált Európa egyik szégyenfoltjaként. A szlovák képviselők részéről nem akadt egy igaz ember, aki ellene szavazott volna. Önkéntelenül adódik a történelmi párhuzam: amikor a fasiszta szlovák állam törvényhozása megszavazta a zsidótörvényt, akadt egy igaz ember, aki ellene szavazott. Az illető magyar volt, és Esterházy Jánosnak hívták.

Hadd említsek egy számot, amely a kitelepítések súlyát érzékelteti. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal és 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Ezek csak számok, bármilyen sokat mondóak. A számok mögött sorsok, tragédiák, feldolgozhatatlan traumák sorozata húzódik, amelyek tovább élnek az utódok, az unokák és a dédunokák tudatában is.

Az átélt gyötrelmeken, emberi sorsokon már senki sem tud változtatni, de emlékezni és emlékeztetni kötelesség. Ugyanakkor az emlékezés és a tanulságok beépülése a köztudatba akkor válik hasznosítható, a magyar nemzet felemelkedését és a népek közti történelmi megbékélést szolgáló premisszává, ha a felnövekvő generáció lesz annak birtokosa és hordozója. Ahogy nálunk, Szlovákiában generációkon keresztül nem tanították meg velünk a magyar történelmet, a magyarországi ifjúság is úgy nőtt fel évtizedekig, hogy valami furcsa, ködös képük volt rólunk, felvidéki magyarokról.

A történelem néha olyannak tűnik, mint a hinta. De mivel a perpetuum mobile még mindig nincs kitalálva, nem magától működik. Nem mindegy, ki és hogyan hozza mozgásba, ki lendít rajta, és milyen irányban.

Amit kérhetünk ezen a napon: az oktatásban jelenjék meg legalább néhány tanítási óra erejéig a felvidéki magyarság kálváriája. A törvényalkotók pedig, akik az Európai Unió parlamentjében képviselik a magyarságot, minden erejükkel azon legyenek, hogy a gyalázatos kassai kormányprogram és a Beneš-dekrétumok végre a történelem szemétdombjára kerüljenek.

Őry Péter

Elhangzott 2015. április 12-én a Magyar Országházban, a Felvidékről Kitelepített Magyarok Emléknapja című megemlékezésen

A 21. század törvénye így nevezte a hamarosan megszülető hulladéktörvényt Peter Žiga környezetvédelmi miniszter. Tette ezt annak dacára, hogy a 140 paragrafust tartalmazó törvénytervezethez csaknem 300 módosító javaslatot nyújtottak be az ellenzéki képviselők. Ami testvérek közt is kétségbe vonja a kormány és a tárca szakmai hozzáértését, vagy, ami még rosszabb, jó szándékát.

Gyakorló polgármesterként napi kapcsolatban vagyok a „szeméttel és a szemétséggel”. A minap is valami környezettudatos polgártárs az általam vezetett település határában az éj leple alatt egyszerűen kiborít egy teherautónyi szemetet, majd angolosan lelépett. Az önkormányzatnak négyszáz eurójába került a hulladék eltakarítása, s hiába tettem feljelentést ismeretlen tettes ellen, annak kézre kerítése, az eddigi tapasztalatok alapján, legalábbis kétséges. Azt a négyszáz eurót jobb célra is fel tudtuk volna használni.

A szemétügy mindennapjaink részét alkotja. Egyre több van belőle, egyre drágább a gyűjtése, feldolgozása, elszállítása. Mert egyre többet szemetelünk. De majd az új törvény! Az majd elhozza a kánaánt!

Mert ez ismét az önkormányzatokat bünteti. A Smer-es minisztérium ugyanis elutasította az önkormányzatok és a Szlovákiai Városok és Falvak Társulása (ZMOS) javaslatát, hogy a magántelkeken levő hulladékért ne az önkormányzat legyen a felelős. Az indok farizeusi. „Ha a telek tulajdonosa fizikai személy, tehát nem vállalkozó, az ilyen kötelezettség likvidálhatja az illetőt.” – nyilatkozta Maroš Stano, a minisztérium szóvivője a Hospodárske Noviny-nak. Magyarán: csak szemeteljen a polgár, amennyit jólesik neki, majd a község eltakarítja. Végső soron a többi polgár pénzén, hiszen a községi forrás, az közvagyon. Abból kevesebb jut iskolára, közvilágításra, kulturális rendezvényre, a gyerekek sportolásának támogatására. Ilyen egyszerű ez. A miniszter úr még ennél is tovább megy: „Olyan törvényt készítettünk, amellyel nem tudjuk rákényszeríteni a polgárokat, hogy a hulladékot osztályozzák, viszont olyan feltételeket teremtünk számukra, hogy megérje nekik osztályozni, s ha ezt teszik, kevesebbet fognak fizetni a hulladékért.”

Mit lehet ehhez hozzátenni? Elég aljas dolog az egy év múlva esedékes parlamenti választások kampánytémájává silányítani egy ilyen életbevágóan fontos törvényt. Mert a fentieket csak úgy értelmezhetjük, hogy a Smer minisztériuma odakacsintott a polgár felé: látod, a mi törvényünktől lejjebb megy a szemét ára! Aztán majd legyél hálás! Ha pedig az önkormányzat megemeli a hulladékdíjat, az már nem a mi dolgunk. Mi épp eleget teszünk azért, hogy megfojtsuk az önkormányzatokat.

Őry Péter

az MKP önkormányzati és közigazgatási alelnöke

Megszokhattuk, hogy Szlovákiában értelmetlen előírások és törvények nehezítik meg a normális életet. Legyen szó akár az ifjúság, a gyerekek sportolási lehetőségeiről. Aki azt hiszi, hogy faluhelyen elég egy (fűtött, vagy fűtetlen) tornaterem, egy-egy mosdó, egyszerű lelátó, öltöző, alaposan téved. A gyerekek sportolásánál nem maga a mozgás, a sportolás jelenti az egészséget, nem az a lényeg, hogy az ifjú generáció emelje fel az ülepét a számítógép mellől, és mozogjon, hanem az egészségügyi előírások drákói szigora.

A Dunaszerdahelyi Közegészségügyi Körzeti Hivatal, január 8-i keltezéssel körlevelet küldött a járás önkormányzatainak, amelyben arra figyelmeztet, hogy amennyiben az Egészségügyi Minisztérium 525/2007 sz. rendeletét (amely a 355/2007 sz. törvény végrehajtó rendelkezése), a testnevelési és sportlétesítmények fenntartói-üzemeltetői – fizikai személyek, vállalkozók, jogi személyek (beleértve az önkormányzatokat is) – nem tartják be, be kell zárniuk a sportlétesítményeket.

Az üzemeltető-fenntartó fizikai, jogi személyek és önkormányzatok kötelesek intézkedéseket és javaslatokat előterjeszteni az illetékes közegészségügyi szervnek, amelynek pozitív elbírálásáig fel kell függeszteniük a sportlétesítmények üzemeltetését. Amennyiben nem tesznek így, 150-től 20 000 euróig terjedő büntetést róhat ki rájuk a közegészségügyi szerv. Magyarán: vagy csipkedik magukat, és olyan feltételeket biztosítanak, amelyek párjukat ritkítják az öreg kontinensen, vagy bezárhatják a tornatermet, focipályát. Vagy szűkös költségvetésüket romokba döntve megfelelnek az előírásoknak.

Az említett rendelet (törvény) a sportlétesítmények világítására, szellőztetésére, fűtésére és különféle felszereltségére vonatkozik. Amit elolvasva égnek áll az ember haja. Ebben ugyanis olyan köveetelmények szerepelnek, amiket egy-egy kis község önkormányzata a legjobb szándék mellett sem képes teljesíteni.

Lássunk néhány „csemegét”.

A sportlétesítményt kezdve a padló rugalmasságától és színétől, olyan megvilágítással kell ellátni, amely nem vakítja el a sportolókat és a nézőket. A létesítményt a sportolók részére páros számú öltözővel kell ellátni, a mosdónak az öltözőből kell nyílnia, ahol minden 4 sportolóra egy zuhanyrózsának kell jutni, minden 10 sportolóra egy (természetesen hideg-meleg vizes) mosdónak; 10 férfira 1 wc-kagylónak és 1 piszoárnak, nők esetében 2 wc-kagylónak. A közönséget szolgáló mosdó sem lehet akármilyen: minden száz nőnemű nézőre 3 wc-kagylónak kell jutni, férfiaknál 1 wc-kagylónak és 2 piszoárnak. Az edzők és bírók számára ugyancsak öltözőt, zuhanyt és wc-t kell biztosítani.

A törvény azt is megszabja, milyen burkolat borítsa a padlót és a falakat. Az értelmetlenségek sorából említsük meg, hogy pl. fel kell tüntetni azt is, milyen módszerrel és frekvenciával (sic.) takarítják a létesítményt. Mi több: a világító testek és ablakok tisztításának módját és gyakoriságát is!

A sportlétesítményben természetesen ápolóhelynek is kell lennie, amely minimálisan egy sportorvosi rendelőintézet személyi és műszaki felszereltségével rendelkezik. Az eredményjelző táblának például délnyugati oldalon kell elhelyezkednie. A törvény logikája szerint a nappali megvilágítást úgy kell bebiztosítani, hogy az ablakok az oldalfalakon legyenek (s ne a padlón, vagy a tetőn! – szer. megj.), amelyek egyúttal biztosítják a szellőztetést is. Emellett az épületnek kelet-nyugati tengely mentén kell feküdnie. Ahol észak-déli irányban van az épület tengelye, azt lehet, hogy le kell bontani, és újra építeni?

Egyelőre rejtély, milyen szándék vezérelte az illetékes hivatalt, hogy nyolc év után előkaparta ezt az értelmetlen törvényt. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ismét az uniós előírások hazánkban kedvelt és túllihegett kettős mércéjéről van szó. Aki kissé beutazta Európát, azt tapasztalhatta, hogy ilyen feltételeknek a legfejlettebb nyugati fővárosokban sem kell megfelelni. Vagyis a nagyszarvai, bögellői, dercsikai, kulcsodi, olgyai vagy vittényi gyerkőcök csak akkor sportolhatnak önfeledten, ha ezek a kis falvak pazarabb létesítményeket biztosítanak számukra, mint a portugálok, belgák és olaszok a lisszaboni, brüsszeli vagy római nebulóknak.

De meglehet, egyszerűen arról van szó, hogy néhány túlbuzgó hivatalnok szeretné igazolni a rátermettségét és nélkülözhetetlenségét. Akiket vagy az a szándék vezérelt, hogy „megszívassák” az előírások és rendeletek tömkelegében amúgyis fuldokló önkormányzatokat, vagy lehetetlenné tegyék a gyerekek sportolását. Belegondolni sem merünk, hogy netán az utóbbi szándék vezérelte őket.

Őry Péter

MKP alelnök

A vonatkozó törvényrendelet:

A képek illusztrációk.

Bár az Európai Unió 2014–2020 közötti költségvetése jelentősen csökkent, a közép-kelet-európai országok többsége (Csehországot leszámítva) a következő hét évben jól jár. Szlovákia és Magyarország uniós támogatása a következő ciklusban megnő.

Természetesen Robert Fico kormányfő is örül, hiszen az EU következő költségvetési ciklusában Szlovákia a legutóbbinál közel 2 milliárd euróval magasabb támogatással számolhat. Arról már nem szívesen beszél a kormányfő, hogy Szlovákia az előző költségvetési időszakban a számára megítélt 11 és fél milliárd eurós keretnek a felét sem volt képes felhasználni. Mivel  a megítélt összegnek durván a felét kell befizetnie a brüsszeli büdzsébe, Szlovákia valójában többet fizetett be az uniós kasszába, mint amennyit onnan visszakapott. Ezt pedig valamennyien megérezzük, az utolsó gyerekig .

Brüsszel messzire van, mondhatnánk, különösen mi, az ország déli régióiban élő magyarok, s különösen azoknak a tényeknek az ismeretében, amelyekről már a sajtóban is beszámoltunk. A 2007–13-as támogatási időszakban a tömbmagyarság által lakott régiók támogatása messze elmaradt az országos átlagtól. Kevesebb jutott környezetvédelemre, árvízvédelemre, vidékfejlesztésre, tulajdonképpen mindenre. A kormány önkormányzatokat sanyargató részadó-csökkentése ugyanakkor mindenkit egyformán érintett, a fejlődő és a lemaradott régiókat, településeket is.

Magyarán: a befizetett adóinknak egyre kevesebb részét kapjuk vissza.

Egy dolog az elutasított, más a megítélt, és ismét más a megkapott támogatás. Magyarországon például a legszegényebb önkormányzatok pályázati önrészének a terhét az állam vállalja át. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy azok a települések, amelyek a múltban azért nem pályáztak uniós forrásokra, mert még az öt százalékos önrészt sem tudták előteremteni, végre helyzetbe kerülnek. A kormány a települések adósságainak átvétele után tehát tovább folytatja az önkormányzatok konszolidálását. Ráadásul életbevágóan fontosnak tartja a „megtartó” vidéket.

Magyarán: komolyan veszi azt az egyszerű alaptételt, hogy a 3 152 település és azokban lakó polgár alkotja az államot.

Nem szerencsés a szomszéd tehenével példálózni, de a szlovák kormányfő keríthetne egy kettőslétrát, és átkukkanthatna a szomszédba, mit tervez az a polgári kormány, amelyet az euroszocialisták, eurozöldek és hasonló keretlegények gyülekezete folyton a vádlottak padján szeretne látni.

Magyarán: komolyan kéne már venni Szlovákiában is, hogy 2 891 község és azokban lakó polgár alkotja az államot.

Őry Péter

MKP alelnök

Újabb mérföldkőhöz érkeztek az önkormányzatok és a települések. November 15-én újra választhatnak a falvak, városok lakói, ki illetve kik azok a jelöltek, akik nem a funkció kedvéért indulnak a választáson, hanem a közösség érdekeiért kívánnak munkálkodni.

Az önkormányzati választások annyiban különböznek a parlamenti képviselő-választásoktól, hogy ebben az esetben az emberek nem a pártpolitikáról, eszmék és politikai színezetek milyenségéről, hanem az őket leginkább érintő, "testközeli" kérdésekről, a mindennapjaikról döntenek. Ezért logikusnak tűnik, hogy a helyhatósági választásokra sokkal nagyobb figyelmet és gondot fordítanak, s nem véletlen, hogy az önkormányzati választásokon az idei év legmagasabb részvételi arányával számolhatunk.

Forróbb lesz az ősz, mint azt sejthettük volna, hiszen tapasztaljuk, hogy számos helyen eltolódik a helyi közbeszéd hangsúlya. A települések helyi gondjainak orvoslására tett lépések és elképzelések helyett sokszor a személyeskedések tolulnak előtérbe, ami káros. Káros, mert a valós jövőkép helyett a féligazságokra vagy csúsztatásokra kerül a hangsúly. Márpedig az egészséges lokálpatriotizmus helyett a mondvacsinált okok, az alaptalan vádaskodások a helyi közösségek megosztását eredményezhetik. Vajon kinek jó az, ha az eltűnik az egymás segítésének eszméje, ha kikopik a helyi közösségekből az értékteremtő hozzáállás? Csak azoknak, akik nem értik és nem érzik a helyi közösségek megtartó erejének fontosságát. Azoknak, akik nem érzik magukénak a helyi közösséget. Tudjuk, tapasztaltuk: sokkal egyszerűbb rombolni, mint építkezni, könnyebb valótlanságokat terjeszteni, mint jövőképet mutatni.

Hogy merre tart illetve milyen irányt vegyen egy település élete, az nagyban függ az önkormányzati testülettől és a polgármester személyétől. Egy települést irányító testületnek nem kizárólag gazdálkodási, vagy fejlesztési kérdésekkel kell foglalkoznia, hanem életben kell tartania a helyi iskolát, támogatnia kell a kultúrát és sportot. Be kell biztosítania a község megszokott működését. A feladat tehát nem szűkíthető le kizárólag a törvényi kötelességek elvégzésére, hanem a közösségi lét folyamatos fenntartását, s a mai nehéz helyzetben is lehetőség szerinti felemelkedését kell biztosítani.

Minden településnek van egyfajta kollektív közösségi tudata, amit ápolni és óvni kell. A szlovákiai magyarság szempontjából kiemelten fontos, hogy a helyi magyar közösségek identitását segítő személyek legyenek azok, akik az elkövetkező időszakban megbízatást kapnak a polgárok képviseletére. A fentiek tükrében nem túl szerencsés, ha a már említett jövőkép helyett valami más is előtérbe kerülhet, ha túlsúlyba kerülnek a disszonáns felhangok, amikor a választások közeledtével élesedik a verseny.

A választások tétje óriási: kik és milyen irányt határoznak meg egy-egy település életében? Vajon milyen lesz a jövőkép? Természetes, hogy a választópolgárok döntik el, kiket bíznak meg a települések vezetésével, és, mint minden demokratikus választáson, itt is a többség szava dönt. Személy szerint úgy gondolom, hogy a választópolgárok pontosan tudatában vannak, hogy megfontolt döntésük határozza majd meg, hogy erős közösség és fejlődő község marad vagy lesz az ő településük!

Őry Péter, MKP alelnök

Talán csak a mazochisták lesték felfokozott várakozással a szlovák alkotmánybíróság szerdai (soron következő) döntését a kettős állampolgárság ügyében. Aki ismeri a szlovákiai állapotokat, nem várt semmit. Nem is kapott semmit – csak a jogállamiság egy újabb, jókora pofont.

Mint ismeretes, 2011-ben a pozsonyi törvényhozás képviselőinek egy csoportja a taláros testülethez fordult, vizsgálja felül az előző Fico-kormány regnálása alatt, 2010. 5. 26-án hozott törvénymódosítást, amelynek alapján az idegen állampolgárságot felvevő szlovákiai polgárok elveszítik az állampolgárságukat. Ezzel a beadvánnyal foglalkozik (pontosabban nem foglalkozik) az alkotmánybíróság immár három éve, hogy ennyi idő, hosszas lebegtetés után formai hibára hivatkozva utasítsa el a keresetet.

Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, ez az időhúzás méltó arra, hogy helyet kapjon a Guiness rekordok könyvében. Mert napnál is világosabb, hogy az alkotmánybíróság az időt húzza, egyszerűen nem mer dönteni. Ami megkérdőjelezi a pártatlanságát és a függetlenségét.

Tegyük hozzá, az sem meglepő, hogy az alkotmánybíróság 13 helyett 11 taggal működik, tehát „rázós” ügyekben nem képes többséggel dönteni, hiszen például főügyész nélkül is jól elvolt Szlovákia vagy másfél évig.

Élünk tehát itt, ennek a kis országnak a déli sávjában közel félmilliónyian, akik hivatalosan sem államalkotók, sem nemzetalkotók nem lehetünk. Államalkotók azért nem lehetünk, mert a szlovák alkotmány nem tart minket államalkotó közösségnek, azt pedig, hogy jogilag a nemzetünk tagjai legyünk, Szlovákia törvénnyel tiltja, saját alkotmányát sértve. (Lehet, hogy ez is megérne egy vitanapot az Európa Parlamentben?) A szlovák állam logikája szerint egy kötődésünk lehet ehhez az országhoz: a rongyosra ragozott lojalitás. És hát jogunk van adót fizetni. Horribile dictu: az alkotmánybíróság, mint államhatalmi szerv, a mi adóinknak is köszönhetően működik.

Enyhe túlzással azt is mondhatnánk, jogfosztottságunk tovább tart, helyesebben véget sem ért. Ne felejtsük, a Beneš-dekrétumok ma is érvényben vannak. A magyar állampolgárság – ezt is fontos hangsúlyozni – a magyar állam által felkínált pluszjog, amely nem vesz el senkitől jogokat, mint a Fico-féle jogfosztó ellentörvény. Utóbbi – talán egyszer Ficóék is felfogják – hosszú távon sokkal többet árt Szlovákiának, mint amennyit használ.

Őry Péter

Az oktatásügynek szánt mentőöv módozatáról vizionált a minap Peter Pellegrini új szlovák oktatásügyi miniszter egy televíziós interjúban. Akinek első erőfeszítéseit, szó se róla, megsüvegelhetjük, hiszen néhány munkában megfáradt tisztviselő ülepét azonnal kiparancsolta a kényelmes limuzinokból, sőt, több szerkezeti változást is eszközöl a minisztériumban. Mielőtt azonban szabadjára engednénk az örömünket, tegyük hozzá, hogy az új miniszter – egykori pénzügyminisztériumi államtitkár – afféle válságmenedzserként került a tárca élére, hogy megpróbálja elődje garázdaságait rendbe tenni. S ezek közt valószínűleg nem szerepel az, ami a legfontosabb lenne: az oktatás filozófiájának, társadalmi szerepének az áthangolása.

Abban sem igen reménykedhetünk, hogy egyszeriben elmúlik a kisiskoláink feje fölül a veszély, hiszen érvényben marad az új „oktatási reform”, amelynek lényege, hogy az alapiskolák fenntartói továbbra is az önkormányzatok, ám a minisztérium dönti el, melyiket hagyja élni, és melyiket záratja be. Érthetetlen, hogy ezt az alkotmányba ütköző törvényt mind a mai napig senki sem támadta meg.

Hogy gyengébbek is értsék, a miniszter egy példával illusztrálta elképzelését. Ha például kap egy városi önkormányzat egymillió eurót az iskoláira, és a minisztérium hozzá tenne további százezer eurót. A bökkenő csak az a dologban, hogy az említett „plusz” százezer eurót az önkormányzatnak kellene kigazdálkodnia, pontosabban megspórolnia. Például közvilágítás, hulladékgyűjtés stb. területén. Vagyis az állam az egyik kezével adna, a másikkal pedig elvenne. A mutatvány annál érdekesebb, hogy tudjuk, mennyi elvonást szabadított az önkormányzatokra az idén a kormány (de lényegében fennállása óta, s valószínűleg jövőre sem lesz jobb a helyzet).

A képet árnyalja, hogy Szlovákia az uniós források felhasználásában valahol ötven százalék körül jár, és a tavaly őszi uniós ellenőrzés után idén 400 millió eurót visszatart Brüsszel. A kormány feje fölött ráadásul ott lebeg az eladósodottság növekedésének Damoklesz-kardja, amit a Fico-kabinet már idén meg akart nyitni (magyarán: följebb emelni a megengedett adósságszintet).

Ha ezt mind összerakjuk, furcsa kis puzzle-t kapunk, amit akárhogyan is igyekszünk összerakosgatni, nem sikerülhet. A miniszteri okfejtés mögött így akár azt is feltételezhetjük, hogy újabb forráselvonásokon töpreng a kormány az önkormányzatoktól, ami aztán valóban padlóra küldheti a túlélésért küszködő kis és nagyobb közösségeket. Mert azt nehéz elképzelni, hogy egyidejűleg emeljék a pedagógusok alacsony bérét, élni hagyják a kislétszámú kisiskolákat, és a miniszter szerint az utóbbi évek legnagyobb vívmányának tartott interaktív táblákra is többet költsenek. Jó, ha krétára futja.

 Őry Péter

Nyitókép: epresso.hu

Megszokhattuk, hogy a szlovák kormány a mellét döngetve deklarálgatja, milyen „átlagon felüli” mértékben érvényesülnek Szlovákiában a kisebbségi – elsősorban a nyelvhasználati – jogok. Az időnként elkészített kormányjelentések hemzsegnek a pártállamban megszokott díszes lózungoktól, amelyek (akkor is, ma is) elsősorban a külföldnek szól(tak)nak, magyarázva a magyarázhatatlant.

Nemrég éppen a kormányhivatal küldött ki a kisebbségek által lakott települések önkormányzatainak egy űrlapot, amelyben arra keresi a választ, hogy az adott településen ki vannak-e téve a kétnyelvű községtáblák, utcanevek, a községi hivatalokban bírják-e a hivatalnokok a kisebbség nyelvét, használhatják-e az emberek a hivatalban az anyanyelvüket, biztosítja-e az önkormányzat a kétnyelvű kérvényeket, az életet, egészséget, biztonságot védelmező figyelmeztetések kétnyelvű feltüntetését, kommunikál-e a polgármester vagy a képviselő a polgárokkal az anyanyelvükön, kétnyelvűek-e a helyi rendeletek, önkormányzati ülések, kiállítanak-e házasság- és halotti levelet az adott kisebbség nyelvén is, stb.

 A 16 pontban felsorolt kérdéseket olvasva a gyanútlan olvasó azt hihetné, hogy a gondosan megfogalmazott kérdések őszintén keresik a választ arra, hogyan élünk nyelvi jogainkkal, illetve az önkormányzatok biztosítják-e e joggal való élés lehetőségét. Úgy tűnhet, hogy az állam nagylelkűen érdeklődik: lám-lám, mi mindent megengedünk, s ti mégsem éltek a jogaitokkal!

 Ennek a szemforgató, alibista gyakorlatnak mond ellent egy másik levél, amelyet a kulturális minisztérium küldött egy zömében magyarok lakta község önkormányzatának. Ez a levél már nem kérdez, hanem utasít. A levélben a tárca főigazgatója felszólítja az érintett önkormányzatot, adjon magyarázatot arra, miért nem tüntette fel honlapján a községi rendezvényről szóló információkat „államnyelven” is. A számonkérő levél végén a tárca jelzi, hogy 24 napon belül várja az írásbeli magyarázatot.

 Íme a bot két vége: az egyik cirógat, a másik üt. A cirógatás természetesen kifelé szól, az ütés a mi fejünkön koppan. Tudjuk, hol van elásva a szlovák demokratikus kutya: míg a szlovák nyelv védelméről szóló törvény (1995/270. §) kötelező, a kisebbségi nyelvhasználati törvény (1999/184. §, 2011-ben módosítva) megengedő.

A két levél kapcsán egyebek közt, az általános kérdések mellett, például az alábbi kérdésekre lenne izgalmas választ kapni:

1. Szándékában áll-e a kormánynak elemzést készíteni (kisebbségi szakértők bevonásával) arról, hogy az „átlagon felüli” jogok ellenére miért csökkent két népszámlálási időszak alatt a szlovákiai magyarság létszáma száztíz ezerrel?

2. Méltóztatott-e a kormány akár egy eurócentet is biztosítani az önkormányzatoknak, hogy a kétnyelvű tájékoztatás (táblák, űrlapok, hivatalnokok nyelvpótléki illetéke stb.) kiadási költségei ne őket terheljék?

3. Végül egy konkrét kérdés: mikor szándékozik a kormány vagy a kulturális tárca (vagy a kettő együtt) például felelősségre vonni a mohi atomerőmű üzemeltetőjét, hogy az erőmű környezetében fekvő települések más, mint „államnyelven” (magyarul) beszélő polgárai számára miért nem adott ki a kisebbség anyanyelvén is tájékoztatót arról, mi a teendő egy esetleges üzemi baleset, katasztrófa esetén? Kötelezni kívánja-e például a bősi felvízcsatornán a vajkai-keszölcési komp üzemeltetőjét, hogy a biztonsági előírásokat az „államnyelv” mellett magyarul is kitáblázza?

Lenne még persze számtalan kérdés, szebbnél szebb gondolat. Míg a szekér halad.

Őry Péter

Az utóbbi hónapokban gyakran találkoznak az önkormányzati képviselőtestület, illetve a községi hivatal azon aggályaival, hogy falunk számára egyre nehezebb és bonyolultabb feladat iskoláink fenntartása, megtartása. Az sem idegen számukra, hogy álláspontunk egyértelmű: mindent el kell követni annak érdekében, hogy az egyre romló feltételek ellenére ne kelljen bezárni oktatási intézményeinket, mert számunkra is egyértelmű, hogy egészséges lokálpatriotizmust, alkotni és közösségért élni tudó embereket csak akkor tudunk nevelni gyermekeinkből, ha nem kell őket kiszakítani természetes, megszokott környezetükből, s helyi hagyományainknak, értékeinknek megfelelő oktatásban-nevelésben részesülnek. A helyzet minden igyekezetünk ellenére nem javul, ellenkezőleg: romlik. Egyetlen adat: csak a bérköltségek terén több mint 40 ezer euró hiányzik intézményeink idei költségvetéséből!

Szeretném hangsúlyozni – amit eddig is minden alkalommal megtettünk –, hogy nem egyedi esetről van szó, nem csallóközcsütörtöki problémáról, azon belül pedig sem helyi, sem országos szinten nincs szó nemzetiségi kérdésről. Az oktatásügy alulfinanszírozása egyként érinti a szlovák, a magyar vagy ruszin iskolákat, függetlenül attól, földrajzilag Szlovákia melyik régiójában vannak. 

Kísért a múlt

Gondjaink kapcsán talán csak egy dologról nem beszéltünk: a múltról, arról, miként is alakultak az ezredforduló elején úgy a dolgok, hogy az általános iskolák alapítói és fenntartói hatásköreit az állam az önkormányzatra ruházta. Röviden szólva: kísért a múlt. Hadd emlékezzek az ezredfordulós eseményekre éppen ezért olyan idézettel, amely igazolja, régi bajok elhanyagolásáról van szó - országos értelemben.

A nemzeti kisebbségek nyelvének használatáról szóló törvény kimondja, hogy azon a településen, ahol egy adott kisebbség összlakossághoz viszonyított aránya meghaladja a húsz százalékot, „a Szlovák Köztársaság állampolgárai életének, egészségének, biztonságának vagy vagyonának fenyegetettségét érintő információkat a nyilvánosság számára elérhető helyeken az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is feltüntetik”.

A törvény azt is kimondja, hogy „szabálysértést követ el az a jogi személy vagy természetes személy-vállalkozó, aki a feliratot vagy hirdetményt nem tünteti fel a kisebbség nyelvén is, amennyiben a Szlovák Köztársaság állampolgárai életének, egészségének, biztonságának vagy vagyonának fenyegetettségét érintő információkat tartalmazó feliratról vagy hirdetményről van szó”. Majd felhatalmazza a kormányhivatalt, hogy amennyiben ilyen közigazgatási szabálysértést állapít meg „és az írásbeli figyelmeztetésben meghatározott határidő leteltét követően sem történik meg a megállapított hiányosságok kijavítása, a kormányhivatal 50 eurótól 2500 euróig terjedő bírságot szabhat ki”.

Szlovákia és az Európai Unió életében is lezárult egy időszak. A Szlovák Köztársaság 2004. május 1-jén teljes jogú tagállamává vált az EU-nak. Az idei évben tehát egy tízéves időszakot értékelhetünk az ország életében. Az egyes kormányok és a sajtó által is közkedvelt témává vált az Európai Unió támogatáspolitikájának elemzése. A lakosság és a települési önkormányzatok bizakodva várták, hogy a csatlakozást követően az egyes támogatási formák valóban olyan mértékben nyújtanak majd segítséget az egyes régióknak, hogy azok az európai átlag szintjére emelkednek. A szlovákiai magyarság szempontjából is bizakodva tekintettünk a lehetőségekre, hiszen a közösségünk tagjai által lakott járások már évtizedek óta a leszakadó régiók közé tartoznak. Az egyes települési önkormányzataink és a polgármesterek igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni azokból a pályázatokból, melyek az ott lakók mindennapi életét könnyíthetnék és segíthetnék – riportereink „régióink” rovatunkban ennek jártak utána Dél-Szlovákia több településén, járásában.

A 2007 – 2013-as támogatáspolitika

Az Európai Unió támogatáspolitikájának egyik alapelve, hogy az egyes országok leszakadt régióit segítsék a felzárkózásban. Az egyes pályázati időszakok 7 éves ciklusokra vannak osztva, ami azt jelenti, hogy Szlovákia a csatlakozást követően, az első és nem előcsatlakozási projekt támogatási időszakát 2007-ben kezdte meg. A hétéves időszak így 2013. december 31-én ért véget, egy-egy időszak lezárását követően illő számot vetni annak sikerességéről és hiányosságairól is, a csatlakozás tíz évének összegzése mellett tehát napjainkban az első teljes programozási időszak eredményeinek kiértékelését is el kell végeznünk. A sajtóban és szakmai körökben számos kritika érte a 2007-13 programozási időszakot, hiszen nem egy operatív program pénzügyi keretének merítése - finoman fogalmazva - gyatrára sikeredett. Általános tény viszont, hogy az egyes támogatási formák, ha úgy tetszik programok merítésével kapcsolatos elemzések kizárólag az országos eredményekkel foglalkoznak, szinte lehetetlen olyan elemzéssel találkozni, amely az egyes programok sikerességét regionális vagy lokális szinten hasonlítja össze. Ennek okán felmerülhet a kérdés, hogy vajon szakmai vagy politikai döntések sorozatának eredményei-e az egyes pályázatok elbírálása, illetve a megítélt támogatások. Nem kívánunk – mert részletes lebontásban közölt adatok híján nem tudunk – egyértelmű választ adni a kérdésre, de arra így is fel tudjuk hívni a figyelmet, hogy jelentős különbségek tapasztalhatók az egyes járások támogatásában – legalább is az általunk megszerzett és feldolgozott adatok szerint.

Jól indult 2014-ben az első ünnepek utáni munkanap. Ragyogó napsütés, az évszakhoz képes enyhe, sőt meleg idő előzte meg a keddi munkanapot, mondhatni: feltöltődve kezdtük el a munkát a helyi községi hivatalban is.

Gyakorló polgármesterként éppen a reggeli teendőket láttam el, amikor a nem ügyfélfogadó keddi napon betoppantott hozzám két helyi lakos. Egy községünkben született hölgy és élettársa, akiről gyorsan kiderült, szlovák, és egy szót sem tud magyarul.

Szóval bejöttek, s én – szokásomhoz híven - megkérdeztem, hogyan, miben segíthetünk? Sorolták is kérdéseiket: kaphatnak-e házszámot (pontosabban helyrajzi számot) úgy, hogy nincs lakhatási engedélyük, miként gyűjtsék a hulladékot, hogyan lesz az elszállítva s hasonlók. Már vagy 15 perce kapják a tájékoztatást, amikor az úriember még azt is kiböki: mondja, hogyan lehet megváltoztatni az utca nevét, ahol lakunk? Ezúttal kérdésre a kérdésem a válasz: ugyan miért kellene utcanevet változtatni? Mert a Nárayt nem tudják a szlovákok kimondani, azaz a Náray György utca nem jó megnevezés – kapom a magabiztos választ.

                                         Csallóközcsütörtök látképe. Fénykép: ujszo.com

Nem tudom, milyen hosszú ideig hallgattam. Az emberi agy másodpercek alatt képes „végigfuttatni" egy gondolatsort, amely felidézi, hogy minden élő és holt személy saját nevének használata személyiségi jog, a történelmi személyiségek nevének megváltoztatása pedig akár történelemhamisításnak is felfogható. Márpedig Náray György olyan személy, aki településünkön volt plébános, később kanonokká avatták és a 17. században komoly egyháztörténeti dokumentációs tevékenységet folytatott, de költőként is tevékenykedett. A csallóközcsütörtöki plébánia talán legrégebbi dokumentuma az ő krónikája. Ha már falunkban telepedik le valaki, ezt illene tudnia.

Csak ezt követően szólaltam meg, tárgyszerűen, mintha ezen gondolkodtam volna: az utcák megnevezéséről szóló törvény szerint a helyi történelmi személyek, hagyományos utca- vagy dűlőnevek használata ajánlatos, az utca- és térnevekről döntő szerveknek a helyi hagyományokat figyelembe kell venniük – magyarázom.

Az úriember, mintha értené, bólogat, majd odaveti: „ale szme na szlovenszku, vszak?".

Neveltetésem okán „csak" jeleztem neki, falunk új építési területén tervezünk egy Maximilián Schurmann utcát nyitni. A nevezett ugyanis falunkban született, s bár a nemzetiségét nem vizsgáltuk, tán nem lesz vele gond, hiszen a híres szlovák festőművészek között tartják számon.

Üveges szemmel nézett rám. Egyértelmű volt, fogalma nincs, kiről beszéltem és miért.

Hát bizony: azért csak Szlovákiában vagyunk, ugye? És így vagyunk itt, évtizedek óta. De meddig kell még tűrnünk, hogy a falvainkba vándorlók megértsék, mindenkinek kijár a tisztelet, legyen bármilyen nemzetiségű is neves elődünk?! És meddig kell tűrnünk, hogy tudatlanságaikkal közénk rontva is diktálni akarják, mi tetsszen vagy ne tetsszen az őshonos közösségnek?!

Öry Péter

Jövőre helyhatósági választásokat is tartunk Szlovákiában, ezért a múló év búcsúztatójaként a parlamentben elfogadott közoktatási törvénymódosítás csak 2015 szeptemberében lép hatályba. Nem a kisujjamból szoptam ki a magyarázatot, hivatalosan hangzott el.

Nem kell ellenzéki politikusnak vagy kormányellenes szakértőnek lenni ahhoz, hogy – szépen fogalmazva – turpisságot gyanítson az ember az ügy hátterében, azaz – pőrén fogalmazva – azt feltételezze, hogy a kisembert, az ország polgárait akarják újfent csőbe húzni, mert egy „megfosztó” jogszabályról van szó, csak nem akarják, hogy a polgármestereknek a megmérettetés előtt színt kelljen vallaniuk, mi lesz falujuk iskolájával.

Elutasítom az ilyen politikai trükközést!

Éppen ezért: tudja meg mindenki, hogy ez a törvénymódosítás ormótlan és aljas módon korlátozza a helyi önkormányzatok iskolaalapítói és –fenntartói jogait. Ormótlanul, mert egy négyosztályos kisiskola esetében minimális létszámként ötven gyereket határoztak meg a honatyák a minisztérium javaslatára, s ha csak egy is hiányzik, a jogszabály szerint az iskola bezárandó – negyvenkilenc gyerek utazhat valahová, el szülőfalujából. Aljas, mert ahhoz, hogy az iskola megmaradjon, a minisztérium beleegyezését kell kérni – vagyis nem a faluval együtt élő polgármester és a képviselők döntenek, hanem holmi hivatalnok – messze a fővárosban.

Aggódom!

Aggodalmaim a korrupcióval átszőtt szlovákiai valóságunkban gyökereznek: a kisközösség számára jó döntés adott esetben nem igazságos, hanem megvehető lesz. Aggodalmaim táptalaja a rasszizmussal és nacionalizmussal megfertőzött társadalmi közhangulat - szociológiai felmérés igazolja, hogy Szlovákia lakosságának 75 százaléka fogékony az extrémizmus megnyilvánulásaira –, mi van, ha a magyarfóbiában szenvedő hivatalnokot még „megvenni” sem tudjuk, mi, magyarok?

Aggodalmaim fokozója a csönd, amely az önkormányzatiságot megkérdőjelező, az állami dirigizmust visszahozó jogszabályt övezi a Szlovákiai Városok és Falvak Társulása részéről – holott tavasszal országos konferencia összegzéseként mondták ki vezetői: amennyiben megszűnnek kisiskoláink, elsorvadnak kistelepüléseink is. 

Mindezek alapján csak aggódva tudom a helyi politika szereplőinek és lapunk minden olvasójának üzenni-kívánni: boldog új évet!

Őry Péter

Ha komolyan vesszük alkotmányunk egyik alapkitételét, amely szerint minden hatalom tőlünk - a polgároktól - származik, s azt is, hogy ezt a hatalmat választott képviselőinken keresztül gyakoroljuk, november 9-e új esélyt ad valamennyiünknek formálni holnapunkat.

Dagályos a szöveg? Netán propagandisztikus? Lehet, de csak akkor, ha lemondunk arról, hogy jogérvényesítő magatartással, valódi polgárként éljünk. Csak akkor, ha törvényből fakadó kötelességeink teljesítésének ellenértékeként nem várjuk el azt, hogy szabadon kiélhessük és élvezhessük törvényből fakadó jogainkat.

                                         Kép: civishir.hu

Természetesen a megyei választások kapcsán elmélkedem, s miközben tudom, hogy vannak politikusok, akik a regionális önkormányzatokat legszívesebben megszüntetnék, és sok olyan újságíró is, aki – számomra érthetetlen módon – fanyalgásával erősíti ezt a szándékot, egyszersmind rombolja a demokrácia eme jelentős intézményrendszerének a hitelét, állítom: a polgárok komoly esélye befolyásolni mindennapjaik minőségét a november 9-ére kiírt választás.

Ne feledjük: nyolc regionális önkormányzatunk évente egy milliárd euróval gazdálkodik, döntéseiktől pedig – egyebek mellett – az is függ, milyen utakon közlekedünk településeink között, miként készítik fel gimnáziumaink gyermekeinket az egyetemi képzésre, vagy szakközépiskoláink fiataljainkat a munka piacára, milyen egészségügyi ellátásban részesülünk Dunaszerdahelytől Királyhelmecig megyei kórházainkban, ahogy a szociális szolgáltatások színvonala is nagyrészt a kerületi képviselőtestület döntéseinek a függvénye. Mert ha elfeledjük és nem élünk annak lehetőségével, hogy a tőlünk származó hatalom gyakorlásával megbízott képviselőket novemberben szavazatunkkal magunk válasszuk ki, annak esélyét teremtjük meg, hogy a százmilliókról tőlünk teljesen független emberek döntsenek. A megyei választójogi törvény ugyanis nem szab részvételi arányt a választások sikerességéhez, a testületek akkor is felállnak, ha a polgárok nagy többsége otthon marad. Akkor is, ha – ad abszurdum – a jelölteknek csak a szűk családi köre járul az urnákhoz. Ha ezt megengedjük, ne csodálkozzunk, ha a rólunk szóló döntések sógor-komasági alapon születnek majd.

Ezért mondom – dagály és a propaganda szándéka nélkül -, hogy vegyük komolyan polgári voltunkat, az alkotmányban rögzített hatalmunkat, és minden fanyalgás ellenére járuljunk az urnákhoz november 9-én!

Őry Péter   

34 beadvány a kormányhivatalba!

Októberben értékelte a szlovák kormány az ország „nemzetiségi politikáját”, s bár a jelentés kénytelen elismerni, hogy az elmúlt húsz év során mintegy 110 ezerrel csökkent a magyarok száma, az okokat nem vizsgálva arra a megállapításra jutott, amire I. Ferenc József magyarországi útja során: „Itt minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!”

Ennek megfelelően az elemzés nem lát semmilyen kivetnivalót például a kisebbségek nyelvhasználati gyakorlatában, így érthető, hogy meg sem említi az Európa Tanács velencei bizottságának a 2010-ben született értékelését, amely szerint Szlovákia az államnyelvről szóló törvényével sérti az Európa Tanács kisebbségi keretegyezményét. Ennek fényében aztán már nem meglepő, hogy nem kifogásolja a dokumentum a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvénnyel kapcsolatban a központi államigazgatási szervek teljes tétlenségét, például a kétnyelvű dokumentumok hiányát, s azt sem, az állami költségvetésben egyetlen centet sem terveztek az elmúlt években a kétnyelvűség betartásához szükséges adminisztratív kiadásokra.

A Szlovák Köztársaság Belügyminisztériuma a múlt héten juttatta el a járási hivatalokba a közelgő megyei elnöki és önkormányzati választásokra készülőben az ilyenkor kötelező választási értesítőt, amelyet a települési önkormányzatoknak a törvény szerint 25 nappal a választások előtt kell a polgárokhoz eljuttatniuk. A belügyminisztérium a kisebbségek nyelvén is elkészítette ez a dokumentumot, sajnálatosan azonban ez több szempontból sem felel meg a hatályos jogi előírásoknak.

                                                                             kép: enmg.hu

Járjuk hát körbe, miért is? Hol hibázott a belügy?

Édesanyám mindig arra tanított, hogy ne csak olvassak valamit, hanem próbáljam értelmezni is a szöveget. Ha meg már értem, akkor az egyes ismereteket kapcsoljam össze, lássam az összefüggéseket. Ez a hozzáállásom a mai napig megmaradt. Hogy miért írom ezt? Mert eléggé hihetetlen dolognak tűnik, hogy a vasúti táblákkal kapcsolatos törvénytervezetet úgy akarják nekünk „eladni", mint egy olyan megoldást, amely előre visz, pedig kizárólag újabb „rendszerhibát" okoznak vele.

Néhanapján nem árt egy kis visszatekintést tennünk, közösségünket miként érintette az elmúlt húsz évben az éppen regnáló „demokratikus szlovák kormány tevékenysége”.  A felvidéki magyar közösségre, azon belül pedig az önkormányzati és az oktatásügyi rendszerünkre a legnagyobb veszélyt eleddig a mečiari korszak jelentette. Az akkori oktatási minisztérium egyik alaptézise volt az úgynevezett alternatív oktatás bevezetése, ami gyakorlatilag a kisebbségi iskolák megszűnését eredményezte volna, az önkormányzati jogkörök pedig a „tyúkperek intézésére” voltak jók, egyébként államigazgatási feladatokat láttak el községi és városi hivatalaink. 

                                                                      Kép: indafoto.hu

EU csatlakozás, európai közgondolkodás

Az 1998-as választásokat követően — akár a rendszerváltáskor — abban bíztunk, hogy sorsunk és ügyeink intézését végre saját kezünkbe vehetjük. Hiszen kormányra került az egyesült magyar párt, mert része volt az antimečiari – úgymond – demokratikus szlovák politikai közegnek.  Nem így lett. Bár lezajlott a közigazgatás decentralizációja, nem alakult ki számunkra is kedvező megyerendszer, de helyi szinten is épültek korlátok, például nyelvi jogaink terén. Az 1998-2006-os időszakban a nemzetiségi témák valóban lecsendesedtek, a gondok azonban nem oldódtak meg. Ezért felszín alatt hibernálódhattak az orvosolatlan bajok, illetve azok a bürokraták, akik a mečiari időszakból maradtak az egyes tárcáknál. A társadalmi és politikai témák a NATO és EU csatlakozásra fókuszálódtak – mert közösségünk tagjaiból is sokan azt várták, hogy Szlovákia csatlakozása után a közgondolkodás is európaivá válik. De ez sem így lett. 

Robert Fico első kormányzása alatt aztán újra a felszínre kerültek a „magyar ügyek”, hogy csak a jéghegy csúcsait említsem: a dunaszerdahelyi szurkolók ellen elkövetett pogrom, Malina Hedvig esete, a zászlók kitiltása a stadionokból, a hazafiassági törvény, a kettős állampolgárság tiltása és a szigorított nyelvtörvény és a beneši dekrétumok megerősítése. Fico kormányzásával párhuzamosan gellert kapott közösségünk politikai érdekérvényesítése, egy új, koprodukciós politikai párt jött létre. A „Fico-bukatás” sem sikerült valami fényesre, hiszen a Radičová-kormány sikeres önbuktatása idejekorán lehetőséget adott az állandó jobboldali veszekedések következtében még inkább megerősödött Smernek, hogy újra kormányra kerüljön – immár egyedül. Vagyis alig húsz évvel a rendszerváltás után egypárti lett kormányunk!

Díszmagyar biztos bizonytalan hatáskörökkel

Robert Fico újra kormányra került, mégpedig úgy, hogy valószínűleg 2016-ig —de lehet, hogy ezt követően sem — nem lesz ütőképes parlamenti ellenzéke. A kisebbségi, illetve magyar témák kezelését a második Fico kormány, tanulva az előző évekből, szoftosabb felállásban kezeli. Az esetleges külföldi kritikák elkerülése érdekében kialakította az aktuális „mi jól vagyunk” díszmagyar és díszroma biztosi pozíciót – teljesen bizonytalan hatáskörökkel. De a kormány a politikai felszínen védetté vált. Ezzel párhuzamosan újra eljátszották, eljátsszák és eljátszatják a mutogatható jó magyar (roma) és a számtalan jelzővel ellátott, követelőző rossz magyar (roma) – vagy általában emberjogi aktivista - politikai játékot.

A választópolgár meg csak bámulja a színházi előadást – ha már munkája alig van, legalább ingyen kap az állami szórakoztatásból. Mi sem meglepőbb, mint az a tény, hogy az utóbbi időben a mutatós felszín alatt egy újabb stratégiai játékot indított Robert Fico. A kormány szerint - az államnyelv használatáról szóló jelentése - a szlovák nyelv használatát a csúnya magyarok újra veszélyeztetik. Ez jó alap arra, hogy a vasút utasítsa el a kétnyelvűség lehetőségét, a vasúti feliratok kihelyezését a kisebbségek nyelvén. A színházi koprodukció közben folytatódik, majd megoldjuk, majd tárgyalunk a díszmagyarral. Persze, a valós rendezéshez „politikai akarat majd nem lesz”. Robert Fico, önmagát nem meghazudtolva azért sikeresen elkottyintotta magát a Matica rendezvényén arról, hogy valójában mit is gondol, és a kis gőzhengert is elindította.

Véletlen egybeesések?

Az utóbbi hetekben az államigazgatás szervei három oldalas tanulmányt küldtek ki az egyes magyar településekre (Dunaszerdahelyi járásban biztosan) arról, hogy milyen zászlókat lehet a községi hivatalra kihelyezni. Véletlen egybeesés lenne ez a székely zászlók kihelyezésével? Mediális területen megbüntették a párkányi televíziót, egy kizárólag magyar nyelvű reklám sugárzásáért. A kulturális minisztérium levélben kérte a pár hónapja több helyen megjelent rovásírásos táblák felülvizsgálatát a községektől, mondván, nincsenek összhangban az államnyelvi törvénnyel. A dolog iránt hirtelen még az egyik kereskedelmi tévécsatorna is nagy érdeklődést mutat. Kizárólag a margóra jegyzem meg: a pozsonyi kínai étterem kétnyelvű: kínai és angol feliratai 20 éve gond nélkül összhangban vannak az államnyelvi törvénnyel…

A legújabb mestermű pedig az oktatási minisztériumban született. A minisztérium felkérte a Szlovákiai Városok és Falvak Szövetségét, hogy szólítsa fel a magyar többségű önkormányzatokat, amint a lakosok kérik, nyissanak szlovák tanítási nyelvű osztályokat, akár 2-3 gyerek részére is. Pénz nincs, sőt, országosan a kisiskolák bezárását szorgalmazza a tárca, de az nem baj. A fontos, hogy megint mondhatják - mint mondták 1994-98 között is - a demagóg valótlanságot, miszerint „délen” elnyomják a többségi nemzet tagjait.

Ki tudja, mi jön még? Egy dolog tűnik most biztosnak: a gőzhenger, ha lassan és csendben is, de zötyögni kezdett!

Őry Péter

Ha jelenlegi munkahelyem teszem azt egy varroda lenne, ahol mondjuk műszakvezető vagyok, biztosan gyalog járnék munkába, a mintegy négyszáz-négyszázötven méternyi távolság családi házunktól akár egészségügyi sétának is megtenné. De polgármester vagyok, akinek a nap bármelyik szakaszában bármilyen oknál fogva hol a fővárosba kell „felrohannia”, hol a járási székhelyre „lehajtani” – élő, fejlődő falu vagyunk, folyamatosan fejlesztünk különböző európai és hazai alapok megpályázásával.

Iskolánk, óvodánk is van, gondok adódnak ott is, a sportpályát is éppen most modernizáljuk, új temetőrészt is nyitottunk, a munkásokkal ott is egyeztetni kell, vagy éppen a frissen megnyitott hulladékgyűjtő-udvarunkat kell meglátogatni, mert illetéktelen akarja falunkban lerakni veszélyes rakományát – így hát személykocsival járok inkább munkába, másként nem győzném a rohangálást.

Se panasz, se dicsekvés a felsorolás, csak indoklása annak, miért lehetséges, hogy autómat közvetlenül a községi hivatal parkolójában hol kulccsal vagy egyéb éles tárggyal megkarcolhatják, mint történt a múlt héten, vagy éppen lefújhatják zöld festékkel, ahogy ez éppen ma esett meg velem. Mindennapi vandalizmusunk – mondhatnók, se szeri, se száma az ilyen eseteknek: sok a munkanélküli, köztük egyre több fiatal, unalmukban, túlterjengő energiáik levezetéseként meggondolatlanul pótcselekszenek.

Van ebben valami, talán ezt mondanám én is, ha a biztonsági kamerák tanúsága szerint autóm „lefestéséhez” nem álarcban, autójukat a parkolótól messzebb leállítva, rohanva érkezett volna a két „ismeretlen tettes”, s ha a vandál cselekedet zárószakaszát kettejük egyike mobiljával nem rögzítette volna. Ilyet, tudtommal, vandálok nem szoktak csinálni, ez inkább az olyan esetekre emlékeztet, amikor a „megbízónak” kell igazolást bemutatni, hogy megérdemlik a honoráriumot, a „munkát elvégezték”.

A körülmények mondatják hát velem, szó sincs hétköznapi vandalizmusról, tudatos volt a rongálás. Hogy kinek ártottam valamilyen döntésemmel, kinek és milyen számításait húztam át falunk érdekeit védő magatartásommal, nem tudom. De azt igen, hogy igencsak baj van kis országunkban a jogállamisággal, ha valakik azt hiszik – hihetik -, hogy akinek pénze van, annak nem lehet semmire nemet mondani, ha úgy gondolják, nem szemtől szembe, argumentumokat használva kell meggyőzni a másik embert, hanem durva károkozással.

Túl messzemenő következtetéseket nem akarok levonni az esetből, nincsenek – még – üldözési mániám, fóbiáim, de azért kimondom: talán mégis jó lenne kivizsgálni, lezárni a Gorilla-ügyet…   

Őry Péter  

Gyakorló polgármesterként naponta szembesülök azzal a ténnyel, hogy a polgárok nagy részének szinte semmilyen ismerete nincs arról, milyen gondokkal küszködnek az önkormányzatok. Ezzel párosulnak a települések költségvetési rendszerének – működtetésének ismereti hiányosságai. A valóságban az önkormányzatok pénzügyi rendszerében számtalan abszurdummal találkozhatunk. Érdemes egy újabb abszurd helyzetet megismerni.

Költségvetés, valóság vagy fikció?

A települések működését két költségvetés taglalja. Az egyik az éves költségvetés, a másik egy EU-s szabvány szerinti hároméves, úgynevezett programozási költségvetés — azaz a középtávú tervezési időszakra vonatkozó pénzügyi keret meghatározása.

Az éves költségvetés két fő tételre bontható, az általános és a beruházási részre. Az általános rész kiadásai közé tartoznak például a bérek, a közvilágítás, a hulladékszállítás, a fűtésköltségek, a karbantartási kiadások. A beruházási költségek között találjuk az új építéseket, egy-egy játszótér vagy járda kialakítását. A bevételi oldalon az általános bevételek gerincét az állam részéről visszaosztott adóhányad jelenti – ezzel kapcsolatos véleményem előző blogbejegyzésemben szerepelt. A beruházási bevételek között például egy-egy ingatlan eladása vagy pályázati támogatás jelenik meg, ezen kívül az előző évek esetleges megtakarítása is ide csoportosul át. Az érthetőség kedvéért: az ingatlan eladásából származó bevétel vagy az esetlegesen megspórolt pénz kizárólag beruházásra használható fel.

Napvilágot láttak a Szlovák Köztársaság Kormányának újabb megszorító intézkedései. A tervek szerint a 2013-as költségvetési évben az önkormányzatoktól újabb 116 millió eurót vonnak el, azaz lakosonként több mint 20 eurós kieséssel számolhatunk! Holott az elmúlt két–három évben tett kormányzati lépések már mostanra a csőd szélére sodortak jó néhány települést.

A teljesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy már az előző kormány is egyfajta „bűnbaknak” kiáltotta ki az önkormányzatokat, azt állítva, hogy nem tudják megoldani egyes feladataikat, De hogy is oldanák meg, amikor például a településekre átruházott iskolák vagy óvodák több évtizedig nem voltak tatarozva, amikor a községi úthálózattal kapcsolatos feladatok elvégzésére egy közel 2000 fős település még 100 eurót sem kap! – és még sorolhatnánk.