Megszokhattuk, hogy a szlovák kormány a mellét döngetve deklarálgatja, milyen „átlagon felüli” mértékben érvényesülnek Szlovákiában a kisebbségi – elsősorban a nyelvhasználati – jogok. Az időnként elkészített kormányjelentések hemzsegnek a pártállamban megszokott díszes lózungoktól, amelyek (akkor is, ma is) elsősorban a külföldnek szól(tak)nak, magyarázva a magyarázhatatlant.
Nemrég éppen a kormányhivatal küldött ki a kisebbségek által lakott települések önkormányzatainak egy űrlapot, amelyben arra keresi a választ, hogy az adott településen ki vannak-e téve a kétnyelvű községtáblák, utcanevek, a községi hivatalokban bírják-e a hivatalnokok a kisebbség nyelvét, használhatják-e az emberek a hivatalban az anyanyelvüket, biztosítja-e az önkormányzat a kétnyelvű kérvényeket, az életet, egészséget, biztonságot védelmező figyelmeztetések kétnyelvű feltüntetését, kommunikál-e a polgármester vagy a képviselő a polgárokkal az anyanyelvükön, kétnyelvűek-e a helyi rendeletek, önkormányzati ülések, kiállítanak-e házasság- és halotti levelet az adott kisebbség nyelvén is, stb.
A 16 pontban felsorolt kérdéseket olvasva a gyanútlan olvasó azt hihetné, hogy a gondosan megfogalmazott kérdések őszintén keresik a választ arra, hogyan élünk nyelvi jogainkkal, illetve az önkormányzatok biztosítják-e e joggal való élés lehetőségét. Úgy tűnhet, hogy az állam nagylelkűen érdeklődik: lám-lám, mi mindent megengedünk, s ti mégsem éltek a jogaitokkal!
Ennek a szemforgató, alibista gyakorlatnak mond ellent egy másik levél, amelyet a kulturális minisztérium küldött egy zömében magyarok lakta község önkormányzatának. Ez a levél már nem kérdez, hanem utasít. A levélben a tárca főigazgatója felszólítja az érintett önkormányzatot, adjon magyarázatot arra, miért nem tüntette fel honlapján a községi rendezvényről szóló információkat „államnyelven” is. A számonkérő levél végén a tárca jelzi, hogy 24 napon belül várja az írásbeli magyarázatot.
Íme a bot két vége: az egyik cirógat, a másik üt. A cirógatás természetesen kifelé szól, az ütés a mi fejünkön koppan. Tudjuk, hol van elásva a szlovák demokratikus kutya: míg a szlovák nyelv védelméről szóló törvény (1995/270. §) kötelező, a kisebbségi nyelvhasználati törvény (1999/184. §, 2011-ben módosítva) megengedő.
A két levél kapcsán egyebek közt, az általános kérdések mellett, például az alábbi kérdésekre lenne izgalmas választ kapni:
1. Szándékában áll-e a kormánynak elemzést készíteni (kisebbségi szakértők bevonásával) arról, hogy az „átlagon felüli” jogok ellenére miért csökkent két népszámlálási időszak alatt a szlovákiai magyarság létszáma száztíz ezerrel?
2. Méltóztatott-e a kormány akár egy eurócentet is biztosítani az önkormányzatoknak, hogy a kétnyelvű tájékoztatás (táblák, űrlapok, hivatalnokok nyelvpótléki illetéke stb.) kiadási költségei ne őket terheljék?
3. Végül egy konkrét kérdés: mikor szándékozik a kormány vagy a kulturális tárca (vagy a kettő együtt) például felelősségre vonni a mohi atomerőmű üzemeltetőjét, hogy az erőmű környezetében fekvő települések más, mint „államnyelven” (magyarul) beszélő polgárai számára miért nem adott ki a kisebbség anyanyelvén is tájékoztatót arról, mi a teendő egy esetleges üzemi baleset, katasztrófa esetén? Kötelezni kívánja-e például a bősi felvízcsatornán a vajkai-keszölcési komp üzemeltetőjét, hogy a biztonsági előírásokat az „államnyelv” mellett magyarul is kitáblázza?
Lenne még persze számtalan kérdés, szebbnél szebb gondolat. Míg a szekér halad.
Őry Péter
