Tisztel Hölgyeim és Uraim, tisztelt emlékezők!
Örvendetes és felemelő, hogy a magyar parlament beemelte az egyetemes magyarság ünnepei közé emléknapként március 27-ét, a mi legnagyobb szülöttünk és az egyetemes magyarság egyik legnagyobb történelmi alakja, II. Rákóczi Ferenc születése napját. Köszönet érte.
A másik – ünnepnek semmiképp sem nevezhető – emléknapja a magyarságnak a felvidéki magyarok kálváriája, a II. világháború utáni deportálások és kitelepítések emléknapja. Ilyenkor arra emlékezünk, hogy a csehszlovák utódállam mintegy százezer magyart kényszerített szülőföldje elhagyására.
Miért fontos erről a napról megemlékeznünk? Azért, mert – szemben az állítással, hogy ez már valamiféle ködös múlt – ez a trauma máig érezteti hatását. Él a mindennapok sötét árnyaként, amikor a könyörtelen statisztika azt mutatja, hogy két népszámlálás között, röpke húsz esztendő alatt eltűnt Szlovákiából százhúszezer magyar. Él az anyanyelvű iskolától való elfordulás gyakorlatában, veszélyeztetve egész iskolarendszerünket. Él a szlovákiai bíróságok gyakorlatában, hiszen napjainkban is előfordul, hogy kitelepített magyarok egykori birtokait ítélik oda a betelepültek utódainak. Tudatában vagyunk vagy sem, az elszenvedett trauma rezgései – mint a vízbe dobott kő —közösségünk lelkében ma is ott hullámoznak.
És él az emékezet merevlemezén, kitörölhetetlenül, hiszen a számbelileg többségben levő nemzet (amellyel a trianoni gyalázatos döntésig testvérként teltek mindennapjaink) a mai napig nem volt képes szembenézni azzal a bűnösséggel, amellyel annak idején éppen minket vádolt meg, tegyük hozzá: igaztalanul. A mai Szlovákiában generációk nőnek fel úgy, hogy semmit sem tudnak az akkori eseményekről.
Sokszor érezzük úgy, joggal vagy jogtalanul, hogy a történelmi Magyarországtól elszakított nemzetrészek rangsorában — már ami az önszerveződést, a kiállást és a nemzethez fűződő kötődésünk szilárdságát illeti, — a Felvidék valahol a sor végén kullog. Nem véletlen, hogy a magyar állampolgárságot igénylő elszakított nemzetrészek magyarjai közül éppen a Szlovákiában élő magyarok kérték a legkisebb számban a visszahonosítást. Sokan szégyenként élik ezt meg, ám aki egy kicsit is ismeri a múltat, tudja, hogy ennek – az aktuálpolitikai fenyegetettség mellett – megvannak a történelmi okai. Az okok közt fajsúlyosan szerepel az 1947. április 12-én kezdődött, s több mint két évig tartott kitelepítés, amelynek következményei máig hatnak.
A megbékélés, a múlttal való tisztességes szembenézés mindmáig várat magára. Hiszen a Beneš-dekrétumok, amelyek mindezt elindították és lehetővé tették, a mai napig a szlovák jogrend szerves részét képezik.
Mi több, 2007-ben a szlovák parlament összes pártja (kivéve az akkori Magyar Koalíció Pártját) megszavazta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló határozatot. Vagyis megerősítést nyert az embertelenség és a kollektív felelősség – amelyet egyébként nemzetközi dokumentumok tiltanak – gyakorlata a szlovákiai jogrendben, a civilizált Európa egyik szégyenfoltjaként. A szlovák képviselők részéről nem akadt egy igaz ember, aki ellene szavazott volna. Önkéntelenül adódik a történelmi párhuzam: amikor a fasiszta szlovák állam törvényhozása megszavazta a zsidótörvényt, akadt egy igaz ember, aki ellene szavazott. Az illető magyar volt, és Esterházy Jánosnak hívták.
Hadd említsek egy számot, amely a kitelepítések súlyát érzékelteti. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal és 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Ezek csak számok, bármilyen sokat mondóak. A számok mögött sorsok, tragédiák, feldolgozhatatlan traumák sorozata húzódik, amelyek tovább élnek az utódok, az unokák és a dédunokák tudatában is.
Az átélt gyötrelmeken, emberi sorsokon már senki sem tud változtatni, de emlékezni és emlékeztetni kötelesség. Ugyanakkor az emlékezés és a tanulságok beépülése a köztudatba akkor válik hasznosítható, a magyar nemzet felemelkedését és a népek közti történelmi megbékélést szolgáló premisszává, ha a felnövekvő generáció lesz annak birtokosa és hordozója. Ahogy nálunk, Szlovákiában generációkon keresztül nem tanították meg velünk a magyar történelmet, a magyarországi ifjúság is úgy nőtt fel évtizedekig, hogy valami furcsa, ködös képük volt rólunk, felvidéki magyarokról.
A történelem néha olyannak tűnik, mint a hinta. De mivel a perpetuum mobile még mindig nincs kitalálva, nem magától működik. Nem mindegy, ki és hogyan hozza mozgásba, ki lendít rajta, és milyen irányban.
Amit kérhetünk ezen a napon: az oktatásban jelenjék meg legalább néhány tanítási óra erejéig a felvidéki magyarság kálváriája. A törvényalkotók pedig, akik az Európai Unió parlamentjében képviselik a magyarságot, minden erejükkel azon legyenek, hogy a gyalázatos kassai kormányprogram és a Beneš-dekrétumok végre a történelem szemétdombjára kerüljenek.
Őry Péter
Elhangzott 2015. április 12-én a Magyar Országházban, a Felvidékről Kitelepített Magyarok Emléknapja című megemlékezésen
