Az utóbbi hónapokban gyakran találkoznak az önkormányzati képviselőtestület, illetve a községi hivatal azon aggályaival, hogy falunk számára egyre nehezebb és bonyolultabb feladat iskoláink fenntartása, megtartása. Az sem idegen számukra, hogy álláspontunk egyértelmű: mindent el kell követni annak érdekében, hogy az egyre romló feltételek ellenére ne kelljen bezárni oktatási intézményeinket, mert számunkra is egyértelmű, hogy egészséges lokálpatriotizmust, alkotni és közösségért élni tudó embereket csak akkor tudunk nevelni gyermekeinkből, ha nem kell őket kiszakítani természetes, megszokott környezetükből, s helyi hagyományainknak, értékeinknek megfelelő oktatásban-nevelésben részesülnek. A helyzet minden igyekezetünk ellenére nem javul, ellenkezőleg: romlik. Egyetlen adat: csak a bérköltségek terén több mint 40 ezer euró hiányzik intézményeink idei költségvetéséből!
Szeretném hangsúlyozni – amit eddig is minden alkalommal megtettünk –, hogy nem egyedi esetről van szó, nem csallóközcsütörtöki problémáról, azon belül pedig sem helyi, sem országos szinten nincs szó nemzetiségi kérdésről. Az oktatásügy alulfinanszírozása egyként érinti a szlovák, a magyar vagy ruszin iskolákat, függetlenül attól, földrajzilag Szlovákia melyik régiójában vannak.
Kísért a múlt
Gondjaink kapcsán talán csak egy dologról nem beszéltünk: a múltról, arról, miként is alakultak az ezredforduló elején úgy a dolgok, hogy az általános iskolák alapítói és fenntartói hatásköreit az állam az önkormányzatra ruházta. Röviden szólva: kísért a múlt. Hadd emlékezzek az ezredfordulós eseményekre éppen ezért olyan idézettel, amely igazolja, régi bajok elhanyagolásáról van szó - országos értelemben.
„A regionális oktatásügy decentralizációjára azért került sor, mert az állam részéről fenntarthatatlanná vált az az oktatási intézményrendszer, amely az ezredfordulóig működött. A legfőbb ok az iskolarendszer irányításának és finanszírozásának fenntarthatatlansága volt. Az önkormányzat akkor kapta meg az iskolákat, amikor a rendszer nem kívánt vagy nem tudott reagálni a demográfiai változásokra, a gazdasági és szociális kockázati tényezőkre, de a politikaiakra sem, amivel az iskolabezárások és az elbocsátások jártak volna. A rendszer akkor a számlafizetéseket mindig a következő évre tolta át, tőkeberuházásokra alig fordított pénzt, az iskolák korszerűsítésére és javítására pedig szinte egyetlen fillér sem jutott. A községi önkormányzatok 2002-ben kemény, de korrekt viták után vették át a felelősséget az oktatásügy irányításáért, tisztázva: mi lesz eredeti hatáskörükben és mi lesz átruházott államigazgatási hatáskör.
Probléma volt bőven. Számszerűsíteni kellett a tartozásokat, az elmaradt javításokat és karbantartásokat, a rendezetlen vagyonjogi kérdéseket. Ehhez jött még az iskolahálózat kialakításában létező sok aránytalanság, a túlfoglalkoztatottság, az alulfinanszírozottság, a magas üzemeltetési költségszint. 2002. július 1-jén 620 millió szlovák koronát tett ki a kifizetetlen számlák értéke, több mint 6 milliárdra rúgott az ún. modernizációs tartozás. Aztán jött a normatív finanszírozási rendszer, ami a tanulói létszám alapján osztott fejkvótákat, és egy 250 tanulós intézményt alapul véve szabta meg az egy főre szabott juttatást. Ennek egyenes következménye volt, hogy az önkormányzatoknak hozzá kellett látniuk az iskolahálózat racionalizálásához. Iskolákat kellett összevonni, új elveket bevezetni az irányításban és költségvetésekben, átláthatóvá kellett tenni a pénzek felhasználását.
A finanszírozás szempontjából a pedagógusi életpálya-modell bevezetése is komoly változás volt, ám az iskolarendszer nem szenvedett hátrányt a gazdasági válság idején sem: pénzt a rendszerből az önkormányzatok soha nem vontak ki, sőt, a községi költségvetésekből tették hozzá a szükséges összeget, ha valahol forráshiány volt.”
Az idézett gondolatok a Szlovákiai Városok és Falvak Társulása tavalyi közgyűlésén hangzottak el. Ugyanott országos szakmai konferenciák végső következtetéseként utasították el a polgármesterek a kisiskolák bezárását és javasolták a finanszírozási rendszer teljes átalakítását. Ismétlem: az idézethez azért folyamodtam, hogy bizonyítsam, esetünk Csallóközcsütörtökben nem egyedi – beleértve az egykori tartozásokat, iskolánk elhanyagoltságát és a rendezetlen viszonyokat is, amit idő közben orvosoltunk.
Történelmi találkozó
A „közös harc” a városok és falvak társulásával eredménytelen volt, tavalyi utolsó számunkban megírtuk: a parlament olyan törvényt fogadott el, amely szerint mindkét iskolánkat be kellene zárni, hiszen az 1-4-es kisiskolák esetében 40, a teljes szervezettségűekben pedig minimum 110-es diáklétszámmal jogosult iskolát fenntartani az önkormányzat. Akkor írtam arról is, hogy regionális szinten próbáljuk kezelni a bajt, ezért a szomszédos községek szülői és pedagógusi közösségeit, valamint az önkormányzatok vezetőit találkozóra invitáljuk falunkba. Április 7-én aztán Gomba és Csákány képviselőit leszámítva el is jöttek falunkba Csenke, Béke és Nagymagyar képviselői, tanácskozásunkat pedig megtisztelte Pék László, a pedagógusszövetség elnöke is, miközben a résztvevők „történelminek” nevezték összejövetelünket, merthogy soha nem került még sor arra, hogy egy régió közösen állt volna hozzá ilyen jellegű közös gondjaink rendezéséhez.
Persze, végső megoldás nem született. Nem is születhetett, hiszen mindannyian fontosnak tartjuk saját iskoláink megtartását, s mindannyian elsősorban abban bízunk, az említett törvény mégsem lép életbe 2015. január elsején. Ezt a bizalmunkat erősíti, hogy a Szlovákiai Városok és Falvak közelgő, májusi kongresszusa újra napirendre tűzi a kisiskolák sorsát, az oktatásügy finanszírozásának átalakítását. Regionális találkozónk résztvevői pedig már most elfogadták újabb meghívásunkat iskoláink sorsának rendezésére, amelyre közvetlenül a tanév befejezését követően kerül majd sor. Addig is mindenki gyűjti az ötleteket, a javaslatokat iskoláink megmentése érdekében, amely számunkra „szent cél”.
Őry Péter, polgármester
