Jól indult 2014-ben az első ünnepek utáni munkanap. Ragyogó napsütés, az évszakhoz képes enyhe, sőt meleg idő előzte meg a keddi munkanapot, mondhatni: feltöltődve kezdtük el a munkát a helyi községi hivatalban is.

Gyakorló polgármesterként éppen a reggeli teendőket láttam el, amikor a nem ügyfélfogadó keddi napon betoppantott hozzám két helyi lakos. Egy községünkben született hölgy és élettársa, akiről gyorsan kiderült, szlovák, és egy szót sem tud magyarul.

Szóval bejöttek, s én – szokásomhoz híven - megkérdeztem, hogyan, miben segíthetünk? Sorolták is kérdéseiket: kaphatnak-e házszámot (pontosabban helyrajzi számot) úgy, hogy nincs lakhatási engedélyük, miként gyűjtsék a hulladékot, hogyan lesz az elszállítva s hasonlók. Már vagy 15 perce kapják a tájékoztatást, amikor az úriember még azt is kiböki: mondja, hogyan lehet megváltoztatni az utca nevét, ahol lakunk? Ezúttal kérdésre a kérdésem a válasz: ugyan miért kellene utcanevet változtatni? Mert a Nárayt nem tudják a szlovákok kimondani, azaz a Náray György utca nem jó megnevezés – kapom a magabiztos választ.

                                         Csallóközcsütörtök látképe. Fénykép: ujszo.com

Nem tudom, milyen hosszú ideig hallgattam. Az emberi agy másodpercek alatt képes „végigfuttatni" egy gondolatsort, amely felidézi, hogy minden élő és holt személy saját nevének használata személyiségi jog, a történelmi személyiségek nevének megváltoztatása pedig akár történelemhamisításnak is felfogható. Márpedig Náray György olyan személy, aki településünkön volt plébános, később kanonokká avatták és a 17. században komoly egyháztörténeti dokumentációs tevékenységet folytatott, de költőként is tevékenykedett. A csallóközcsütörtöki plébánia talán legrégebbi dokumentuma az ő krónikája. Ha már falunkban telepedik le valaki, ezt illene tudnia.

Csak ezt követően szólaltam meg, tárgyszerűen, mintha ezen gondolkodtam volna: az utcák megnevezéséről szóló törvény szerint a helyi történelmi személyek, hagyományos utca- vagy dűlőnevek használata ajánlatos, az utca- és térnevekről döntő szerveknek a helyi hagyományokat figyelembe kell venniük – magyarázom.

Az úriember, mintha értené, bólogat, majd odaveti: „ale szme na szlovenszku, vszak?".

Neveltetésem okán „csak" jeleztem neki, falunk új építési területén tervezünk egy Maximilián Schurmann utcát nyitni. A nevezett ugyanis falunkban született, s bár a nemzetiségét nem vizsgáltuk, tán nem lesz vele gond, hiszen a híres szlovák festőművészek között tartják számon.

Üveges szemmel nézett rám. Egyértelmű volt, fogalma nincs, kiről beszéltem és miért.

Hát bizony: azért csak Szlovákiában vagyunk, ugye? És így vagyunk itt, évtizedek óta. De meddig kell még tűrnünk, hogy a falvainkba vándorlók megértsék, mindenkinek kijár a tisztelet, legyen bármilyen nemzetiségű is neves elődünk?! És meddig kell tűrnünk, hogy tudatlanságaikkal közénk rontva is diktálni akarják, mi tetsszen vagy ne tetsszen az őshonos közösségnek?!

Öry Péter