Nyilvánvaló, hogy az Európai Unió vezetése nem tud mit kezdeni a kontinensre zúduló vándoráradattal. A közös tervek abban merülnek ki, hogy egy-egy országnak hány ezer migránst kellene befogadnia – szolidárisan és kötelezően. Hogy mit gondol erről egy-egy ország népe, az nem érdekes. Néhány politikus az öngyilkosságig szolidáris. Látszólag.

 Előbb engedjünk be akár néhány millió bevándorlót, utána osszunk szét őket, majd a „fölösleget” fogdossuk össze, és bérelt repülőgépeken szállítsuk haza (?). Közben folyik az időhúzás, és nemcsak a Nyugat-Balkán országai, de Európa többi állama, sőt egy-egy állam tartományai is egymás ellen fordulnak. Már az iskolás gyerekek is tudják, ha ez így megy tovább, vége az Uniónak, mert vezetői elfordultak a néptől, és a saját szakállukra (vagy ki tudja, kiére) politizálnak.

Támogatási alapok az ellátásukra

 Már nem is meglepő, amit minap a német CDU egyik alelnöke, Julia Klöckner agyalt ki, aki szerint: „végig kell gondolni, hogy miként lehet átcsoportosítani az uniós költségvetés forrásainak egy részét a menekültválságból fakadó feladatok finanszírozására olyan országoktól, amelyek nem fogadnak be menekülteket”. Jeroen Dijsselbloem holland pénzügyminiszter, az euróövezeti pénzügyminiszteri tanács elnöke még durvábban fogalmazott. Szerinte a támogatási alapokból például a Lengyelországba, Csehországba és Magyarországra áramló pénz egy részét a Törökországban élő menekültek ellátására kellene fordítani.

      A migránsok a Vajdaságbeli Magyarkanizsa és Horgos között gyalogolnak. Kép: Körkép.sk

Miközben Kelet-Közép-Európa országai azért kapnak több támogatást, hogy fel tudjanak zárkózni lassacskán Európa gazdagabbik feléhez, és versenyképesek lehessenek (majd egyszer) a – bőséges állami támogatásokkal (uniós pénz) megnyert – tőkeerős nyugati cégek jóvoltából, ne feledjük, befizetők is. (Némelyik készbefizető, mert a megítélt támogatásokat saját források híján képtelen lehívni, így hét év alatt többet tesz be a közös uniós kasszába, mint amennyit – a szolidaritás jegyében – kivesz onnan.) Nem mellesleg: hálás piacai a nyugat-európai (éppen a kis Luxemburgban nagy számban adózó) multiknak.

Kilóg a lóláb

 A nagy európai szolidaritás-kánon egyre többször fog falsot. Kilóg a lóláb, mondhatjuk, ha sorra vesszük az elmúlt néhány nap történéseit. A Juncker-féle speciális csúcsértekezletet például, melynek a lényege az: a Nyugat ­– Balkán országai és Magyarország változzon át egy nagy fogadóállomássá, „hot spot”-tá, ahogy ők hívják, elvégre mégsem járja, hogy a „Welcome Refugees” számolatlanul, ellenőrizetlenül és szűretlenül szakadjanak rá a jól bejáratott régi tagállamokra! „Welcome”, de csak a szegény rokonoknál…? Mert a törökök és a görögök túlságosan megkérnék egy hasonló gesztus árát, mi meg – ez idáig – mindennek eleget tettünk, amit elvártak tőlünk, ahogy a klasszikus fogalmazott: „semmiért egészen”. Ez is európaiság és szolidaritás.

 Hogy Németországban már ott tartanak, hogy az iskoláktól elveszik a tornatermeket, és német embereket költöztetnek ki a községi bérlakásokból, hogy helyet csináljanak a migránsoknak, legyen ez a száz évig vezekelni akaró német polgárok gondja. De hogy az Unió szegényebb régióit így próbálják zsarolni éppen azok, akik közvetetten előidézői a bajnak, több mint elgondolkodtató.

 Ha néhány nyugati politikus olyan intenzitással agyalna a megoldáson, mint amilyen szorgalmas a zsarolásban, előbbre tartanánk, és nem kellene félteni gyermekeink jövőjét.

 Őry Péter