Az Óperencián és az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy modern kiskirályokra épülő királyság. Ebben a királyságban több nyelvet használtak, ezért a királyság vezetői – kiskirályok - kitalálták, hogy egy nagy Varázsló hírében álló, Komló nevű személyre bízzák azt az aranytallérokkal teli tarisznyát, amelynek célja a nyelvi sokszínűség biztosításának segítése– támogatása volt.

A nagy Varázsló körül, mint minden valamirevaló mesében, tengernyi tanácsadó és kisapród serénykedett, sertepertélt. A sertepertélők hadába pedig csak azok a megbízható személyek kerülhettek, akiket a kiskirályokhoz ezer más szál kötött. Ahogy a parancs szólt, az apródok tették a szépet, lesték a kiskirályok és a Varázsló minden szavát, közben azon dolgoztak, hogy milyen módon jussanak a lehető legnagyobb summához a sok-sok sárga aranytallérból. Mivel a királyság vezetői – a kiskirályok - modern és átlátható „üveg királyságként” határozták meg magukat, az alattvalóknak ilyen mesés színdarabot kívántak bemutatni. Harminchét napot töprengtek azon, milyen is legyen a „nagyelőadás”. A sok töprengés után kitalálták, az lesz a legjobb, ha minden alattvalónak lehetőséget adnak arra, hogy pályázzon a mesebeli aranytarisznya tartalmából kisebb-nagyobb juttatásra. Lett is nagy riadalom a sertepertélők körébe, hiszen talán mégsem járja, hogy mindenki egyforma eséllyel induljon neki a lehetőségnek, és – szörnyűség még elképzelni is! – tehetségének és szükségleteinek megfelelő arányban kapjon aranytallért. Ezért aztán begyűjtötték az egy ökrösszekérnyi kérelmet, és a varázstorony pincéjében osztályozni kezdték őket. Rögtön két nagy csoportot alakította ki: az egyikbe a sertepertélők és hajbókolók kerületek, a másikba azok az alattvalók, akik szerintük alávaló, galád módon az ő kiskirályságukban másképpen gondolkodnak, írnak, vagy más nézeteket vallanak.

A kiskirályok - annak érdekében, hogy a nagyelőadás hiteles legyen - még egy bizottsági kisbetétet is a nagyszabású színdarabba iktattak. A pincében ettől még jobban izzadtak a sertepertélők és kisapródok, civakodtak az aranytallérokon, hiszen mégsem járja, hogy a nagyelőadás a bizottságosdi kisbetét forgatókönyve szerint átíródjon. Gondoltak egy nagyot, és a kiskirályok klubjába küldték az osztályozott jegyzéket. Na persze már nem galamb-, hanem drótpostán, hiszen ez már egy modern kiskirályság volt. Jött is rögvest válasz — a „parancs”: a hajbókolóknak sok-sok aranytallért, a másképp gondolkodóknak meg csak annyit, hogy azért az üvegkirályság üvegzsebének tisztaságát meg ne kérdőjelezze senki. Örült is a sertepertélők hada, minden rendben lesz, és magukban azt gondolták: lesz nekünk kiskirályág kismennyországa. Ha meg mégiscsak szóvá tesznek valami, majd a Komló Varázsló megoldja, hiszen neki is elküldték a kiskirályok klubjának válaszlevelét. Harminchét nap után fel is hozták az ökröskocsinyi kérelmet, ebből a torony falára, na meg — modern királyságról lévén szó — a dróton hirdető elektronikus hirdetőtáblákra kifüggesztették az eredményt. Jó lesz ez, jó lesz ez, mormolták az orruk alatt…

Volt a kiskirályságban egy kerekasztal is, na nem éppen a keresztes lovagoké, de mégis olyan, ahol hajbókolás nélkül véleményt mertek mondani a kiskirályoknak meg a Varázslónak is arról, ha valami az alattvalóknak még sem jó. Mondták is a kerekasztalosok, hogy nem járja ám, csak úgy harminchét napig a pincében osztályozgatni, nem járja ám megosztani a munkából élő alattvalókat, hiszen mégiscsak az ő krajcárjaikból lesz a sok-sok aranytallér. A nagyelőadásba — a forgatókönyv szerint— ekkor kapcsolódott be a nagy Varázsló és megmondta a tutit. Aki szántva-vetve dolgozik, foltozott bugyogóban jár és még másképp is gondolkodik, az már csak irredenta, szeparatista meg felforgató lehet. Jó, ha tudjátok, és ehhez tartjátok magatokat!

Erre megszólaltak mások is, hiszen mégsem járja egy modern királyságban olyan mesével előállni, amit már maga a nagy John Milton is megkérdőjelezett az Areopagiticában. Mondták a Varázslónak, ha már valakiről tudja, hogy az egész királyság rendjére tör, azt ne a torony pincéjébe, hanem az őrségnek jelentse. Jött is a válasz, ha valaki vagy valakik valamit nem tudnak a másikról, az az ő bajuk. Ezt olvasta az egyszeri ember és elgondolkodott a válaszon, s mondta a fiainak: látjátok, a nagy Varázsló vagy hazudik a pincében történtekkel kapcsolatban, vagy olyan dolgokat tud, amit csak a kihallgató-belehallgató csodakristályokat kezelő apródok tudnak-suttognak. Az egyszeri ember figyelmeztette is a fiait, hogy még a nagy Varázsló sem használhatja a kihallgató-belehallgató torony információit, mert azokat csak akkor szabad használni, ha erre a Justicia nevű vártorony engedélyt ad. Ez után elmagyarázta fiainak, hogy ez is csak az üvegzseb-mosóprogram, mert ez is olyan, mint a konyhai mosogatógép a modern királyságban: addig zúg-búg, amíg másik mosóprogramot nem indítanak be.

Tanulva az önmaguknak ellentmondó kiskirályok, na meg a nagy Varázsló szavahihetőségéből, az egyszeri ember fiai úgy gondolták, mégsem járja az ő krajcárjaikkal úgy bánni, hogy sok varázstorony sok-sok pincéjében tüntessék el az aranytallérokat, ezért a drótpostán elkezdték terjeszteni a nagy igazságot: varázslók és mágusok nincsenek, ezek csak érzékszerveinket akarják becsapni annak érdekében, hogy nekik meg a sertepertélők hadának sok-sok aranytallér jusson. Aki pedig nem hiszi, az járjon utána, az üveghegyen (üvegzseben) túl az igazságot is megtalálja.

A mesémnek mára vége, de lehet, hogy még lesz folytatása: