Ha jelenlegi munkahelyem teszem azt egy varroda lenne, ahol mondjuk műszakvezető vagyok, biztosan gyalog járnék munkába, a mintegy négyszáz-négyszázötven méternyi távolság családi házunktól akár egészségügyi sétának is megtenné. De polgármester vagyok, akinek a nap bármelyik szakaszában bármilyen oknál fogva hol a fővárosba kell „felrohannia”, hol a járási székhelyre „lehajtani” – élő, fejlődő falu vagyunk, folyamatosan fejlesztünk különböző európai és hazai alapok megpályázásával.

Iskolánk, óvodánk is van, gondok adódnak ott is, a sportpályát is éppen most modernizáljuk, új temetőrészt is nyitottunk, a munkásokkal ott is egyeztetni kell, vagy éppen a frissen megnyitott hulladékgyűjtő-udvarunkat kell meglátogatni, mert illetéktelen akarja falunkban lerakni veszélyes rakományát – így hát személykocsival járok inkább munkába, másként nem győzném a rohangálást.

Se panasz, se dicsekvés a felsorolás, csak indoklása annak, miért lehetséges, hogy autómat közvetlenül a községi hivatal parkolójában hol kulccsal vagy egyéb éles tárggyal megkarcolhatják, mint történt a múlt héten, vagy éppen lefújhatják zöld festékkel, ahogy ez éppen ma esett meg velem. Mindennapi vandalizmusunk – mondhatnók, se szeri, se száma az ilyen eseteknek: sok a munkanélküli, köztük egyre több fiatal, unalmukban, túlterjengő energiáik levezetéseként meggondolatlanul pótcselekszenek.

Van ebben valami, talán ezt mondanám én is, ha a biztonsági kamerák tanúsága szerint autóm „lefestéséhez” nem álarcban, autójukat a parkolótól messzebb leállítva, rohanva érkezett volna a két „ismeretlen tettes”, s ha a vandál cselekedet zárószakaszát kettejük egyike mobiljával nem rögzítette volna. Ilyet, tudtommal, vandálok nem szoktak csinálni, ez inkább az olyan esetekre emlékeztet, amikor a „megbízónak” kell igazolást bemutatni, hogy megérdemlik a honoráriumot, a „munkát elvégezték”.

A körülmények mondatják hát velem, szó sincs hétköznapi vandalizmusról, tudatos volt a rongálás. Hogy kinek ártottam valamilyen döntésemmel, kinek és milyen számításait húztam át falunk érdekeit védő magatartásommal, nem tudom. De azt igen, hogy igencsak baj van kis országunkban a jogállamisággal, ha valakik azt hiszik – hihetik -, hogy akinek pénze van, annak nem lehet semmire nemet mondani, ha úgy gondolják, nem szemtől szembe, argumentumokat használva kell meggyőzni a másik embert, hanem durva károkozással.

Túl messzemenő következtetéseket nem akarok levonni az esetből, nincsenek – még – üldözési mániám, fóbiáim, de azért kimondom: talán mégis jó lenne kivizsgálni, lezárni a Gorilla-ügyet…   

Őry Péter